Na, sziasztok.
megérkezett ez is, ezen kívűl max 2 fejezet van hátra. El sem hiszem, hogy már itt járunk....:(
Ahogy a csoportban írtam, készülök egy mrglepivel. Majd meglátjátok :)
Jó olvasást.
Lara
Vissza gonodolok arra, mennyi, és mennyi embert korbácsoltak meg, pusztán annak a gyanujából, hogy ettek a terményből. Nem mindenkire sikerült rábizonyítani, de bárkivel megtették. És inkább egy ártatlan megkorbácsolása, mint egy bűnöst büntetlenül elengedni.
Azon kapom magamat, hogy arcomon borzasztó fintor ül, de sikerül rendezni arcvonásaim. Most olyan, mintha egy maszk vonná körbe arccsontomat, amit sehogy sem lehet lerángatni.
- Nektek mindig van elég szenetek?- a kérdezősködés minig az előnyömre vált, mert így nem nekem kellett válaszolni.
- Egy fenét - végja rá, szinte azonnal. - Nekünk is meg kell vennünk, leszámítva a szénport, ami a bakancsunkba ragad.
Meglepődök ezen szavak hallatára, és rá kell jönnöm, hogy tényleg semmit sem tudok a többi Körzetről, és valószínüleg, ő sem tud többet. Szóval, mesélni kezdek.
- Aratáskor valamivel több élelmet kapunk, hogy jobban bírjuk a munkát - mondom, ami alőször eszembe jut.
- Nem kell suliba járnotok? - érdezi csodálkozva.
- Aratás idején soha. Olyankor mindenki dolgozik - kivételek itt is vannak, de nincs kedvem untatni a lányt, valójában, a Játékmestereket sem jó ötlet feldühíteni. Nem szeretném, hogy bármi bajt csináljak, mert eddig az elöljárókigyekezték elkerülni a Körzetek közötti kommunikációt.
Nem válaszol, egy darabig némán ülünk egymás mellett.
- Mi lenne, ha kipakolnánk a kajánkat, és akkor tudjuk, mivel kell gazadálkodnunk. - mondom. Bólint, és előpakolja a sajátját, és én is ezt teszem. Szinte mindent láttam, pár szárított marhahús és keksz maradt egészen rejtve, de most ezt is felfedte. Elszégyenlem magam, amiért ilyen kevéske ételem van, de bíztat, hogy ez rengeteg.
- Biztos vagy benne, hogy nem mérgező? - kérdezi, az egyik bogyót az ujjai közé véve.
Azon kapom magamat, hogy arcomon borzasztó fintor ül, de sikerül rendezni arcvonásaim. Most olyan, mintha egy maszk vonná körbe arccsontomat, amit sehogy sem lehet lerángatni.
- Nektek mindig van elég szenetek?- a kérdezősködés minig az előnyömre vált, mert így nem nekem kellett válaszolni.
- Egy fenét - végja rá, szinte azonnal. - Nekünk is meg kell vennünk, leszámítva a szénport, ami a bakancsunkba ragad.
Meglepődök ezen szavak hallatára, és rá kell jönnöm, hogy tényleg semmit sem tudok a többi Körzetről, és valószínüleg, ő sem tud többet. Szóval, mesélni kezdek.
- Aratáskor valamivel több élelmet kapunk, hogy jobban bírjuk a munkát - mondom, ami alőször eszembe jut.
- Nem kell suliba járnotok? - érdezi csodálkozva.
- Aratás idején soha. Olyankor mindenki dolgozik - kivételek itt is vannak, de nincs kedvem untatni a lányt, valójában, a Játékmestereket sem jó ötlet feldühíteni. Nem szeretném, hogy bármi bajt csináljak, mert eddig az elöljárókigyekezték elkerülni a Körzetek közötti kommunikációt.
Nem válaszol, egy darabig némán ülünk egymás mellett.
- Mi lenne, ha kipakolnánk a kajánkat, és akkor tudjuk, mivel kell gazadálkodnunk. - mondom. Bólint, és előpakolja a sajátját, és én is ezt teszem. Szinte mindent láttam, pár szárított marhahús és keksz maradt egészen rejtve, de most ezt is felfedte. Elszégyenlem magam, amiért ilyen kevéske ételem van, de bíztat, hogy ez rengeteg.
- Biztos vagy benne, hogy nem mérgező? - kérdezi, az egyik bogyót az ujjai közé véve.
- Naná, ilyen otthon is terem. Napok óta ezt eszem - magyarázom, és hogy ég jobban nyomatékosítsam, beveszek egyet a számba. Ő is eszik egyet, de a kelletnél óvatosabban harap bele.
- Felezzük el, jó? - kérdezi. - Te is kapsz az enyémből, én is kapok a tiedből. Így nem kell tartanunk attól, hogy ha ketté válunk, mit együnk. - blólintok. Tényleg komolyan gondolta ezt a szövetség dolgot. Felfedem táskám további tartalmát, a tömlőmet, a csúzlimat, és a zoknimat. Szégyenkezve pillantok felé.
- Tudom, hogy ez nem valami sok, de muszáj volt gyorsan elmenekülnöm a szarutól.
- Nagyon jól csináltad - mondja, miközben ő is kipakolja a felszerelését. Ez egy kicsit megnyugtat, ám, amikor megpillantom a napszemüvegét, elfog az irigység, és egyszerre elkerekedik a szám.
- Ezt hol szerezted? - kérdem hosszas hallgatás után. Hát ez.. Ez fantasztikus. Ilyen van a Hivatásosaknak is, és neki is, pedig nem is Hivatásos. Össze vissza pörögnek a gondolataim, nem is vagyok képes összefüggően beszélni, de még gondolkodni sem.
- A hátizsákban volt. Eddig nem sok hasznát vettem. Semmit sem használ a nap ellen, de közben alig látni benne - mondja. Kis híjján elnevetem magam, de rájövök, hogy ez nem lenne illendő dolog.
- Ezt nem nappal kell használni, hanem sötétben - mondom nevetés helyett. - Néha, amikor éjjel is dolgoznunk kell, ilyen szemüveget adnak azoknak, akk a legmagasab ágakról szedik le a gyümölcsöt. Oda már nem ér fel a fáklya fénye. Egyszer egy Martin nevű srác megpróbált lenyúlni egyet. A gatyájába rejtette. De elkapták, és a helyszínen kivégezték.
- Kivégezték egy ilyen szemüveg miatt? - nem tudta elrejteni arcról a csodálatot, vagy talán nem is akarta.
-Igen, pedig mindneki tudta, hogy ártalmatlan. - vissza gondolok arra a jóságos fiúra, aki nem volt normális. Nekem semmi bajom nem volt vele, jókat lehetett vele játszani. Sosem vágatta le a haját, egy lófarokba kötött össze hátul, a tarkójánál. - Martinnak hiányzott egy kereke. Úgy vselkedett mint egy három éves. Csak játszani akart a szemüveggel.
És ezzel nem túlztam. Tényleg, borzasztóan gyerekesen viselkedett, csoda, hogy egyáltalán engedték munkába állni. Bár, ha jól emlékszem, könyörgött az anyja, hogy dolgozhasson. Még nálunk is szegényebben éltek.
Martin jólelkű fiú volt. Aznap, amikor meghalt, este sokáig nem bírtam elaludni, a bűntudat miatt. Hiszen, én láttam, amikor a nadrágjába tömte azt az átkozott napszemüveget, és ha szólok neki, még ma is élne. De nem, mert azt hittem, hogy nem tűnik fel a békeőröknek. Mit hittem? Hiszen ezeknek mindig minden feltűnik. - ilyen, és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek, amikor neeszteenül felkeltem, és felöltölztem. Összeszedtem azt a kevés dolgot, amink volt otthon. Persze, nem az összeset, mert az önzőség lenne a testvéreimmel szemben, csak egy törtrészét. Megfogtam egy fonott kosarat, amit korábban anya csinált nekem, és belepakoltam amit találtam. Ezt gondosan elrejtettem, és elmentem gyümölcsöt szedni. A kertünkbe akkoriban roskadásig tele volt almákkal a fánk, és volt három, vagy négy szamóca bokrunk. Egy békeőr csapat égette le egyszer teljesen az udvarunkat. Szedtem ezt is, azt is, és a kosárba tettem. Fogtam egy lapot, és nagybetűkkel ráírtam "Sajnálom". Tudtam, hogy ez nem pótolja a hiányát, de egy kicsit megyugszik a lelkiismeretem. A küszöbük elé tettem, és jó hangosan bedörömböltem, majd felmásztam a házuk melletti fára, onnan figyelve az eseményeket. Martin anyja jött ki, fekete kendővel a fején. Ruházatán csak ez az apró kendő mutatta, hogy gyászolt. Felkapta a csomagot, és körbe nézett. Kiáltott valamit. Majd, egy kislány bújt elő, a szoknyája mögül, nem lehetett több két évesnél. Csont sovány volt, kilátszott az összes bordája, arca beesett, szeme alatt nagy fekete karikák, szeme duzzatt volt a kialvatlanságtól. Egyből felismertem: ezek az éhezés jelei. Határozottan emlékszem arra, amit mondott: "Mama. Ezt Martin küldte?" Az anyja megrázta a fejét. "Nem, kincsem. Az angyalok"
A visszaemlékezésne ismételten az a vége, mint mindig. Elszorul a torkom, könnyek szúrják a szememet, szívem minden egyes dobbanása fájdalmas, akárhányszor eszembe jut, ami mostanába egyre többször volt.
Anyu aznap leszidott, mert azt hitte én dézsmáltam meg a készletünket, amit mindannyian tudtunk, hogy kevés. Álltam a sarat, nem szóltam semmit Martin anyukájáról, és a húgáról, senkinek, és ezt a tikot, a sírba viszem, amire valljuk be, nem sokat kell várnom. Bár, így, hogy Katniss a szövetségesem, több esély van a túlélésre, és ha belegondolok, hogy eddig kibírtam, miért ne bírnám tovább?
- Szóval, hogy műkodik a szemüveg? - zökkent ki gondolataimból Katniss.
- Tök sötétben is látni vele- felelem. - Próbáld ki este, naplemente után. Gondolkodik, majd átnyújt nekem pár szál gyufát.
- Tessék, ez a tied. Még szükséged lehet rá. -elveszem.
Martin jólelkű fiú volt. Aznap, amikor meghalt, este sokáig nem bírtam elaludni, a bűntudat miatt. Hiszen, én láttam, amikor a nadrágjába tömte azt az átkozott napszemüveget, és ha szólok neki, még ma is élne. De nem, mert azt hittem, hogy nem tűnik fel a békeőröknek. Mit hittem? Hiszen ezeknek mindig minden feltűnik. - ilyen, és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek, amikor neeszteenül felkeltem, és felöltölztem. Összeszedtem azt a kevés dolgot, amink volt otthon. Persze, nem az összeset, mert az önzőség lenne a testvéreimmel szemben, csak egy törtrészét. Megfogtam egy fonott kosarat, amit korábban anya csinált nekem, és belepakoltam amit találtam. Ezt gondosan elrejtettem, és elmentem gyümölcsöt szedni. A kertünkbe akkoriban roskadásig tele volt almákkal a fánk, és volt három, vagy négy szamóca bokrunk. Egy békeőr csapat égette le egyszer teljesen az udvarunkat. Szedtem ezt is, azt is, és a kosárba tettem. Fogtam egy lapot, és nagybetűkkel ráírtam "Sajnálom". Tudtam, hogy ez nem pótolja a hiányát, de egy kicsit megyugszik a lelkiismeretem. A küszöbük elé tettem, és jó hangosan bedörömböltem, majd felmásztam a házuk melletti fára, onnan figyelve az eseményeket. Martin anyja jött ki, fekete kendővel a fején. Ruházatán csak ez az apró kendő mutatta, hogy gyászolt. Felkapta a csomagot, és körbe nézett. Kiáltott valamit. Majd, egy kislány bújt elő, a szoknyája mögül, nem lehetett több két évesnél. Csont sovány volt, kilátszott az összes bordája, arca beesett, szeme alatt nagy fekete karikák, szeme duzzatt volt a kialvatlanságtól. Egyből felismertem: ezek az éhezés jelei. Határozottan emlékszem arra, amit mondott: "Mama. Ezt Martin küldte?" Az anyja megrázta a fejét. "Nem, kincsem. Az angyalok"
A visszaemlékezésne ismételten az a vége, mint mindig. Elszorul a torkom, könnyek szúrják a szememet, szívem minden egyes dobbanása fájdalmas, akárhányszor eszembe jut, ami mostanába egyre többször volt.
Anyu aznap leszidott, mert azt hitte én dézsmáltam meg a készletünket, amit mindannyian tudtunk, hogy kevés. Álltam a sarat, nem szóltam semmit Martin anyukájáról, és a húgáról, senkinek, és ezt a tikot, a sírba viszem, amire valljuk be, nem sokat kell várnom. Bár, így, hogy Katniss a szövetségesem, több esély van a túlélésre, és ha belegondolok, hogy eddig kibírtam, miért ne bírnám tovább?
- Szóval, hogy műkodik a szemüveg? - zökkent ki gondolataimból Katniss.
- Tök sötétben is látni vele- felelem. - Próbáld ki este, naplemente után. Gondolkodik, majd átnyújt nekem pár szál gyufát.
- Tessék, ez a tied. Még szükséged lehet rá. -elveszem.
- Köszi- mondom, majd ellenörzöm, hogy van-e nála gyógynövény a csípésekre. Kellemetlen lesz, ha újra begyulladnak. Katniss javasolja, hogy menjünk tovább, a folyásiránnyal szemben. Hihetetlen, hogyan megváltozhat egyetlen nap, vagy akár perc alatt, az ember élete.
Amikor kihúztak, egy perc alatt fenekestől felfordult az életem, most pedig ismételten. De ezúttal a jó irányba halad, Katnissel.
- Hol szoktál aludni? A fákon? - bólintok. - Egy szál kabátban?
- Ezt a kezemre húzom - mondom, és felemelem a taralék zoknit, mire akaratlanul is eszembe jut az a kegyetlenül hideg éjszaka, amikor Katniss még eszméletlen volt.
- Alhatsz a hálózsákomban, ha akarsz. Ketten is simán elférünk benne - erre az ajánlatra szemeim felcsillannak, és kedvem lenne átölelni a szövetségesem.
- Legyen az a fa! Jó magasan van egy villás elágazás - mutatok egy, tőlünk tíz méterre levő fára. Előre szaladok, de Katniss veszi a lapot, és utánam rohan.
- Versenyezzünk! - kiáltom, ami valjuk be, elég veszélyes, meredek ötlet volt, hiszen, ki tudja merre vannak épp a Hivatásosak. Ő ér előbb a fához, de két másodperccel később én is ott kapaszkodok, majd szépen lassab leelőzöm. Felkacagok, amikor látom, hogy még csak a fa és az ág közti távolság felénél tart. - Még gyakorolnod kéne - mondom nevetve.
- Csaltál - jelenti ki, mire tenyérrel előre fele, magam mellè emelem karomat. Felnevetünk. Régen nevettem ennyire felszabadultan, boldogan. Elhelyezkedünk, és ebben a pillanatban megszólal a himnusz. Eltakarja a száját, és felém fordul.
- Ruta, ma tértem magamhoz. Nem tudod hány napig aludtam? - suttogja. Bólintok, miközben én is eltakarom a számat.
- Kettőt. Az Első és a Negyedik Körzetből való lányok halottak. Már csak tízen vagyunk. - álmomban sem gondoltam volna, hogy eddig kibírom. Ezzel reményt adok az otthoniaknak, ami mégjobban elkeserít. Ha meghalok, még jobban fáj majd nekik.
- Valami különös dolog történt. Legalánbis, szerintem nagyon különös volt. De az is lehet, hogy a vadászdarázsméreg miatt halucináltam- folytatja. - Ismered a srácot a körzetemből? Peetát? Azt hiszem, megmentette az életemet. Közben meg szövetségre lèpett a Hivatásosakkal.
- Most már nincs velük - vágom rá kapásból. - Előző éjjel a tó melletti alaptábornál kémkedtem. Sikerült visszatérniük, mielőtt a méreg kiütötte őket. De Peeta már nem volt velük. Talán tényleg megmentette az életedet, és menekülnie kellett.
Nem szól semmit, nyílván emészti amit hallott, én pedig nem firtatom különösképp, de a nem sokra rá, újra megszólal.
- Talán csak azért mentett meg, mert a szerepét játszotta. El akarja hitetni az emberekkel, hogy szerelmes belém.
- Ó- sóhajtok; és a fényre gondolok a fiú szemében. - Nem hinném, hogy megjátszotta magát.
- Még szép, hogy színészkedett - vágja rá, mielőtt megindokolhatnám. - A mentorunkkal tervelték ki az egészet- mondja, amikor a himnusz utolsó hangjegyei is elhallgatnak.
- Próbáljuk ki a szemüveget - mondja, inkább csak magának, mint nekem, és felhelyezi a szemére. Sokáig csendben vagyunk, egyikünk sem szólal meg, végül ő töri meg a csendet.
- Azon gondolkodom, kinek lehet még ilyen.
- A Hivatásosaknak. Kettő is. - amikor észrevettem, épp Cato és Clove csókolózott, de ezt nem érzem fontosnak, inkább elhallgatom- De az összes felszerelésük a folyónál van. És nagyon erősek.
- Mi is erősel vagyunk. Csak másként - mondja.
- Te az vagy -jelentem ki. - De én mihez értek?
- El tudod látni magad élelemmel. És ők? -kérdi.
- Nekik nem is kell - legyintem szomorúan. - Megkaparintották az egész élelmet - súgom.
- Tegyük fel, hogy nem sikerült nekik. Tegyük fel, hogy elfogynak a készleteik - helyesbít. - Vajon meddig húzzák? Elvégre, ez az Éhezők Viadala, nem?
- De Katniss, ők nem éheznek - erősködök.
- Nem, valóan nem éheznek. Ez a baj - sóhajt. - Azt, hiszem, ez esetben nincsen más választásunk, Ruta, orvosolnunk kell a problémát.
Ezzel annyiba is hagyjuk a beszélgetést, szorosan hozzábújva alszom el. Nem félek, hogy bánt: akkor már rég megtehette volna. Nyugodt, békés az álmom, és annyira mérhetetlenül boldog vagyok, hogy végre nem egyedül kell szembe néznem a nehézségekkel, hanem van egy szövetségesem.
Reggel, akarom mondani hajnalban, korábban ébredek mint ő. Gyomrom vad korgással tudatja, hogy éhes. Megpróbálom óvatosan kihámozni magamat a hálózsákból, nehogy felkeltsem, és a folyóhoz veszem az irányt. Láttam valami vizimadár fészket, jókora tojásokkal. Be kell bizonyítanom neki, ogy jól döntött a szövetséggel, és nem vagyok olyan esetlen, mint azt hinné.
Felkapom a két jókora tojást, és vissza megyek a fához, ahol hagytam. Sietek, de közben óvatosan kell lennem, mert félek, hogy kiejtem a tojásokat a kezemből. Pont akkor érek a szemközti ághoz, amikr eldörren az ágyú. Újabb halott. Katniss felriad, egy darabig csendben vagyunk, de az ágyú nem hallatszik újra.
- Szerinted ki lehetett az? - kérdezi folytot hangon.
- Nem tudom. Bárki lehetett - személyszerint, én az egyik Hivatásosnak örülnék a legjobban.
- Számoljuk össze újra, hogy ki van még életben, jó? - kéri, mire rögtön sorolni kezdem.
- A fiú az Első Körzetből. Mindketten a Másodikból. A fiú a Harmadikból. Thresh és én. Te és Peeta. Ez nyolc. - elgodolkodok. - Ja, meg van a sánta fiú a Tizedik Körzetből. Vele együtt kilencen vagyunk. De valaki még hiányzik. - egyikünknek sem jut eszébe, ki az. Nem firtatjuk.Egy darabig csendben ülünk, amit én török meg.
- Kíváncsi vagyok, hogy halt meg az utolsó.
- Kizárt, hogy megtudjuk. De minden esetre nekünk jól jön. Minden haláleset lehiggasztja kicsit a nézőket. Így talán elég időnk lesz, hogy csináljunk valamit, mielptt a Játékmesterek lassúnak találják az események folyását- magyarázza. - Mi van a kezedben?
- A reggeli- felelem, és odaadom neki a tojásokat.
- Miféle tojások ezek? - kérdi. Megrántom a vállam.
- Nem tudom. Arra fele van egy mocsaras terület. Biztosan valami vizi adár tojása lehet.
- De Katniss, ők nem éheznek - erősködök.
- Nem, valóan nem éheznek. Ez a baj - sóhajt. - Azt, hiszem, ez esetben nincsen más választásunk, Ruta, orvosolnunk kell a problémát.
Ezzel annyiba is hagyjuk a beszélgetést, szorosan hozzábújva alszom el. Nem félek, hogy bánt: akkor már rég megtehette volna. Nyugodt, békés az álmom, és annyira mérhetetlenül boldog vagyok, hogy végre nem egyedül kell szembe néznem a nehézségekkel, hanem van egy szövetségesem.
Reggel, akarom mondani hajnalban, korábban ébredek mint ő. Gyomrom vad korgással tudatja, hogy éhes. Megpróbálom óvatosan kihámozni magamat a hálózsákból, nehogy felkeltsem, és a folyóhoz veszem az irányt. Láttam valami vizimadár fészket, jókora tojásokkal. Be kell bizonyítanom neki, ogy jól döntött a szövetséggel, és nem vagyok olyan esetlen, mint azt hinné.
Felkapom a két jókora tojást, és vissza megyek a fához, ahol hagytam. Sietek, de közben óvatosan kell lennem, mert félek, hogy kiejtem a tojásokat a kezemből. Pont akkor érek a szemközti ághoz, amikr eldörren az ágyú. Újabb halott. Katniss felriad, egy darabig csendben vagyunk, de az ágyú nem hallatszik újra.
- Szerinted ki lehetett az? - kérdezi folytot hangon.
- Nem tudom. Bárki lehetett - személyszerint, én az egyik Hivatásosnak örülnék a legjobban.
- Számoljuk össze újra, hogy ki van még életben, jó? - kéri, mire rögtön sorolni kezdem.
- A fiú az Első Körzetből. Mindketten a Másodikból. A fiú a Harmadikból. Thresh és én. Te és Peeta. Ez nyolc. - elgodolkodok. - Ja, meg van a sánta fiú a Tizedik Körzetből. Vele együtt kilencen vagyunk. De valaki még hiányzik. - egyikünknek sem jut eszébe, ki az. Nem firtatjuk.Egy darabig csendben ülünk, amit én török meg.
- Kíváncsi vagyok, hogy halt meg az utolsó.
- Kizárt, hogy megtudjuk. De minden esetre nekünk jól jön. Minden haláleset lehiggasztja kicsit a nézőket. Így talán elég időnk lesz, hogy csináljunk valamit, mielptt a Játékmesterek lassúnak találják az események folyását- magyarázza. - Mi van a kezedben?
- A reggeli- felelem, és odaadom neki a tojásokat.
- Miféle tojások ezek? - kérdi. Megrántom a vállam.
- Nem tudom. Arra fele van egy mocsaras terület. Biztosan valami vizi adár tojása lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése