15. fejezet

Hali;)
Itt is van!
Bocsi a késésért.
Lara

Miután megérkezem a kis bozótosba, ahova az első, vagy második nap leestem, valahogy megnyugszom. Na, nem teljesen, és ez nem is az a fajta nyugodtság. Sokkal inkább olyan fajta, mint amikor, túléltem a vérfürdőt, megnyugodtam, hogy nem haltam meg, de belekellett törődnöm, hogy nem itt ér véget a szörnyűség. És a beletörődés nagyon nehezemre esik, most főleg. De hát, ha muszáj akkor muszáj, nem lehet ellene mit tenni.
A Hivatásosak egytől egyig itt vannak. Cato, Clove, Marvel, és a Hármas fiú. Sejtettem, hogy itt lesznek, cseppet sem lepődtem meg.
Azonban, amit most látok,  attól azonnal eláll a lèlegzetem.
Clove és Cato félrevonul a többiektől, úgy állnak, hogy a szövetségeseik ne lássák őket. Clove átkarolja Cato széles, izmos vállát, a fiú a lány derekát. Közelebb hajolnak egymáshoz, és lágy csókot lehelnek egymás ajkára. Szájuk a csók után néma szót formálnak. Meg merek esküdni rá, hogy a szeretlek volt ez a szó.
Nem tudok mit kezdeni ezzel az új infóval, de inkább úgy döntök, hogy nem is érdekel.
Együtt jött a szerelmével a Viadalra, csak úgy mint Katniss és Peeta. Szívás.
Vajon ők is tényleg szeretik egymást, vagy csak féltékenyek, hogy ez nem nekik jutott eszükbe, és most el szeretnék játszani? Választ nyílván csak akkor kapok, ha tőlük kérdezem meg, de ez most teljesen kizárt. Azért, az életemet nem akarom miattuk kockáztatni, mert szó szerint, sírba vinném a titkomat.
Fanyaru mosoly ül ajkaimra, miközben az ölelkező párt nézem. Boldogok, ebben az átkozott helyen.
Az égbolton a napkorong átbukik a horizont felett, és szürkülni kezd az addig tiszta ég. Minden Hivatásos, és a Hármas fiú napszemüveget ránt elő. Mázlisták. Azzal úgy látnak éjszaka, mintha nappal lenne.
Várjunk csak...
Ha úgy látnak akkor...akkor engem is észrevehetnek. Ereimben meghül a vér, próbálok döntést hozni, hogy az lenne a legjobb, ha minél gyorsabban eltünnék innen, vagy meglapulnék. Mindkét esetben észrevehetnek. De ha itt maradok....
Szívverésem fokozatosan gyorsulni kezd, mire ereimben úgy közlekedik a vér, mint egy megvadult ló. Senki, és semmi sem tudja megálítani. A ló; egy szekeret vonszol maga után, amin az adrenalint szállítja, és ahol a ló elhaladt, az adrenalin is betölti az ereimet. Fülemben is szélsebes vágtába kezd, noha oda nem ér az adrenalin, de továbbra is tombolt bennem. Teljesen mindegy, mit teszek.
Ekkor, ötlet szikra pattan agyamban, és mint a futótűz terjed szét félelemtől elvakult elmémben. Torkom kapar, ahogy remegő végtagokkal próbálok feltápászkodni, lehető legkevesebb zajt csapva.
A Hivatásosak még mindig a zajjal vannak elfoglalva, szóval kihasználom a kínálkozó lehetőséget, hátrafordulok, és felmászok egy fára. Szélsebesen mozgok, gyorsabban, mint ide fele, és már azon kapom magam, hogy Katniss görnyedő alakja felett ugrok át.
Még mindig nem mozdult, kezdek aggódni. Miután meggyőződök arról, hogy nem követnek, leugrok hozzá, megvizsgálom. Látszólag élettelen, de ha jobban megnézem, látszik, hogy mellkasa lassan emelkedik, és süllyed, ezzel a tudattal, egy kicsit megnyugszom. Megvizsgálom a pulzusát, szíve egyenletesen lüktet, ez biztonság érzettel tölt el. Felmászom a fára. Bárcsak felébredne. Szeretnék magamnak egy kis társaságot, mert annyira unalmas ez így.
Kis hijján elnevetem magam, hogy képes vagyok unatkozni egy ilyen helyzetben. Bár, van benne igazság. Ez nem az a fajta unalom, amikor nem tudja az ember, hogy mit csináljon, hanem amikor már annyi mindent kéne csinálnia, hogy nem tudja mivel kezdje. Ha jobban belegondolok, ez sem igaz a mostani helyzetemre. Nem tudom mihez hasonlítani, és ez bosszant. Inkább, nem is unalom. Hanem társasághiány. Hiányzik az, hogy egy emberrel beszélhessek-aki valami csoda folytán nem akar az életemre törni.
Úgy érzem, Katniss lenne a legjobb választás szövetségesnek. De ki akarna velem szövetséget kötni? Egyszerű, és a napnál is világosabb a válasz. Senki. Ma nem halt meg senki.
Beburkolódzok a kabátomba, és kezeimre húzom a zoknit. Pár másodperc alatt elnyom az álom.
Hajnalban kelek, és arra gondolok, hogy nem ettem vacsorára semmit, és kezd idegesíteni korgó gyomrom. Kinyitom a táskám, és előkotorászok belőle pár gyümölcsöt, amit jóízűen megeszek.
A napom javarészt azzal tellik, hogy felkeresem azt a gyógynövényt, amivel meg lehet gyógyítani a vadászdarázs csípést.
Nem bonyolult megtalálni, mert jellegzetes az alakja, es a színe. Igaz, hogy ugyanolyan zöld, de van benne valami csillogás, amit csak az vesz észre, aki figyel. Aki nem, az pedig hoppon marad. Rendkívül hasznos egy növény. Egy kis tál vízben kell összepaszírozni, ha jól emlékszem anya mozsárnak hívja. A növény beszívja a nedvességet,
és egy masszává áll össze. Ha közvetlen a csípésre helyezzük, nyomban kiszívja a fájdalmat, és lejjebb viszi a duzzanatot. Hihetetlenül örülök, hogy sikerült végre rávennem magam ennek a növénynek a keresésére. Ha Katniss felkel, lehet segítek rajta. Lehet. A nap, magasan jár az égen, délidő körül, fogom magam, és eszek egy keveset.
Elpakolok, és sétálok. Össze-vissza, épp amerre a pillanatnyi döntéseim vezetnek, de arra ügyelek, hogy semmi képp ne távolodjak el Katnisstől.
Épp visszafele igyekszem hozzá, amikor megmozdul a karja. Megállok a legközelebbi fa lábánál, és hozzásimulok az egyenletes törzséhez. Karját nyújtóztatja, majd egyesével minden pircikáját megmozdìtja, végül fejèt forgatja. Felhúzom magam a törzsén, a kis kiágazások segítségével, és  fentről figyelem, ahogy a lány feltápászkodik. Körbe kémlel, és sokáig mozdulatlanul ül a gödörbe.
Megvizsgálja a nyilakat, mintha furcsálna valamit rajtuk. Testén, hátom különböző ponton beken valamit, egy kis ezüst tégelyből származó krémmel. Sejthettem volna, hogy voltak támogatói.
Feltápászkodik, és lassan, mint egy reumás vénasszony elindul, a vadászdarázs támadás helyszínével átellenben.
Tegnapi nap, nem halt meg senki, és kezdek aggódni, talán a Játékmesterek már is unalmasnak találják a Viadal menetét. Ès ha már ők unatkoznak, mi lehet a nézőkkel?
Kell valami izgalom, valami váratlan fordulat. Ebben a pillanatban, ötlet szikrák szabadultak fel agyamban, és lángrakaptak.
Katniss vagy tíz méterre jár tőlem, amikor követni kezdem. Sokat sejtetően elmosolyodom, majd összehúzom a szemöldököm. Szinte biztos vagyok benne, hogy minket mutatnak a kamerák, vagyis, hogy Katnisst. Én kit érdeklek a nézők közül?
Nyilvessző suhogása hasítja végig az eddig csendes erdő levegőjét. Lepillantok, és látom, ahogy egy nyúl utolsókat rúgja, vagy csak az ideg rángatózik benne. Összefolyik a nyál a számban. Én nekem miért nem megy így?
Nem sokra rá, egy sekély folyóparton gázol. Most először látok vizet, a réten kívül. Erről eszembe jut, mennyire szomjas vagyok. Szóval, míg Katniss lefürdik, és kiteregeti a ruháit, megiszom az utolsó korty vizemet, de most ez sem segít.
Újabb nyilak szelik át a levegőt, az áldozat most egy madár, első ránézésre nem ismerem meg, aztán halkan homlokomra csapok. Guvat.
Ez egy őshonos madár a Tizenegyedikben, amikor van a piacon, hatalmas keletje van. Igaz, ritka, de rendkívül finom, és amikor tudunk, veszünk. Az az egy csöpp madár, két hétre elegendő nekünk. Számtalanszor felvetettem anyának, hogy mi lenne, ha élő madarat vennénk. Igen, drágan és igen, etetni kell, amíg le nem vágjuk, de ha veszünk egy hímet és egy tojót szaporodhatnak. Mintha csirkét tenyésztenénk. Anyának erre az volt a válasza, hogy hímet semmi esetre sem veszünk. Túl kicsi, ráadásul, kétszer kevesebb ideig birná ki fogságban, mint a tojó, pedig az se sokáig tűri a bezártságot. És az élő madár egy vagyonba kerül.
Újra összefolyik a nyál a számban, de inkább elfordulok. Nem szeretném megkezdeni a gyümölcs tartalékom, erre nem sokat láttam. Megint elindul, egészen késő délutánig menetel, amikor megáll, megtisztítja a zsákmányait. Így, hogy csak a bőrt látom, megkordul a gyomrom. Hát, még amikor a szél erre fújja a nyúl illatát...
Végül arra gondolok, hogy mindenképp ennem kell. Kiveszem a tásskát a kabátom alól, ám ügyetlen ujjaim  közül kicsúszik a kicsiny tarisznya, és tompa puffanással ér földre. Gondolkodás nélkül vetem utána magam. Mi van, ha Katniss észre veszi, és elveszi tőlem?
Akkor a túlélési esélyeim, még sokkal lejjebb csúsznak a ranglétrán.
Nekem nem sikerült, olyan hangtalanul érkeznem, rálépek egy száraz gallyra, amikor fel akarom venni a táskám.
Szinte már hallom is, ahogy a nehéz íj felemelkedik, a nyílat felhúzzák, az pedig hangtalanul átszeli a levelgőt, egészen idáig.
Ám, hiába számítok rá, csak a következő szavakat hallom:
- Tudod, nem csak ők köthetnek szövetséget.
Számmalnagy ó-t formálok, és átgondolom a lehetőségeket. Váratlan fordulatnak, teljesen tökéletes, azonban az is az lesz, ha megöl. Kinézek a fa mögül, és óvatos, remegő hanggal kérdezem.
- Szövetkezni akarsz velem? - nem számítok válaszra, csak az imént említett nyílvesszőre.
- Miért ne? Kihúztál a csávából, azokkal a darazsakkal. És elég ügyes lehetsz, hogy sikerült ilyen sokáig életben maradnod. Ráadásul, nagyon úgy tűnik, hogy amúgy sem tudlak lerázni - vajon igazat beszél? Nagyot nyelek, ahogy a tűzben sülő nyúlra nézek. Kényszerítem magam, hogy ránézzek, de nem sikerül. - Éhes vagy? - kérdezi. - Gyere, ma kettőt is lőttem.
Elhúzódok a fától, és egy lépéssel közelebb lépek hozzá.
Akaratlanul is, de kibuggyannak belőlem a szavak.
- Meg tudom gyógyítani a csípéseked.
- Komolyan? Hogyan?
Erre kiveszem a maroknyi levelet, amit találtam, és felé nyújtom.
- Hol találtad?
- Mindenfelé. Mindig tartottunk magunkál, amikor a gyümölcsösben dolgozunk. Arrafelé elég sok darázsfészket meghagytak. De itt is akad jópár. - magyarázom, gyorsan, mintha magától értetődő lenne, de egy cseppet sem kioktatóan, vagy tudálékosan.
- Milyen igaz. El is felejtettem, hogy a Tizenegyedik Körzetből jöttél. A földművelők körzete- mondja.- Gyümölcsösök mi? Ezért tudsz te olyan  ügyesen fáról fára repkedni. - elmosolyodom. Büszke vagyok arra, hogy felfigyelt rá, de nem szeretnék mondani semmit, nem akarok nagyképűnek látszani. Szóval várok.

- Nos, akkor gyere. Gyógyíts meg - folytatja. Teljesen kiment a fejemből, de gyorsan odalèpek hozzá, a tűzhöz. Felhajtja a nadrágját, és megmutatja a térdén éktelenkedő csípést. Nem sokáig tanakodom, hogy hogyan lássam el, csak bekapok egy pár levelet, összerágom. Miután biztos vagyok benne, hogy jó ragacsos péppé vált, ráhelyezem a kupacot a csípésre, és ráköpök. Undi, vagy nem, segít. Felkiált a megkönnyebbüléstől, mire elmosolyodom. Felkuncogok, ahogy közelebbről is megvizsgálom a csípéseket.
- Még szerencse, hogy volt annyi eszed, hogy kihúzd a fullánkokat, különben sokkal rosszabbul lennèl  - újra eszembe jut, amikor én ezt elmulasztottam megtenni.
- Az arcomat is kend be! - könyörgi megkönnyebbülve. Újra csinálom az előbbi műveletet, és közben hallom, hogy nevet, ahogy a levél kiszívja a fájdalmat. Karomat tanulmányozza. Eszembe jut, hogy hogyan szereztem a sebet. A tűzben, amikor kishijján megfulladtam, egyszerre a fejemen levővel, de az már majdnem teljesen begyógyult.
- Adok neked cserébe valamit. - leteszi az ijjat, és elővesz egy kis tégelyt, tartalmából egy keveset a karomra ken. Nem fájt annyira, egészenelviselhető volt eddig, de ez valóságos megkönnyebbülés.
- Jó támogatóid lehetnek - mondom egy szomorú sóhajtás kíséretében.
- Te már kaptál valamit? - kérdezi, mire reflexből megrázom a fejemet. - Úgyis kapsz, nyugi. Csak figyelj. Minél közelebb a Viadal vége, annál többen jönnek rá, milyen ügyes vagy. - Tényleg nem bánnám, ha lennének támogatóim, bár, ha hazajuthatok, nekem édes mindegy. Erről eszsmbe jutott valami.
- Komolyan mondtad, hogy szövetkezni akarsz velem? - kérdem, egy kicsit felbátorodva.
- Igen, komolyan mondtam - jelenti ki. Teljesen kicserélödök. Úgy érzem, nem vagyok olyan esetlen, ha valaki, aki 11 pontot kapott, szövetségre akar lépni velem.
- Rendben van - felé emelem a kezemet, mire belecsap. - Áll az alku.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy ez a szövetség, csak egy bizonyos ideig tart. Ha ketten maradunk...inkább bele sem gondolok.
Vacsora idő van. Felfedem előtte a készleteim egy részét. Eszembe jut, hogy van az a gumó, ami nyersen borzasztó volt. Talán megsütve finom lesz. Odaadom neki. Igazam lett, rendkívül finom.
- Ez guvat. - mondom a madárra mutatva. Mesélek róla, hogy milyen szemtelenek, és arról is, hogy milyen finom a húsa. Sokat eszünk, és még mindig nem tudom elhinni, hogy végre húst eszek.
- Ó - adok hangot csodálatomnak. - Soha életemben nem ehettem meg egy egész combot.
- Edd csak meg a másikat is - szól. Tiltakozni akarok, hogy nem azért mondtam, de valahogy más formában jönnek a szavak a számból.
- Komolyan mondod? - kérdezem meglepődve.
- Annyit ehetsz, amennyi beléd fér. Most, hogy sikerült íjat meg nyilakat szereznem, bármikor vadászhatok. És felállítjuk a csapdákat is. Majd megmutatom hogyan kell csinálni - teszi hozzá. Tényleg komolyan gondolja? - Rajta, edd csak meg - folytatja. - Úgy is csak néhány napig jó, és van egy egész guvatunk, meg egy nyulunk.
Megfogom a combocskát, és hatalmasat harapok belőle. Hmm... Isteni íze van, jobb mint amire emlékeztem.
- Azt hittem a Tizenegyedikben jóval több kaja jut az embernek, mint nálunk. Már csak azért,mert ti termelitek az élelmet- jegyzi meg. Szemem elkerekedik. Meglepődök, de aztán rájövök, hogy úgy sem tuhazná sehonnan. Én sem tudok semmit a Tizenkettedikről.
- Á, dehogy, nem szabad megennünk a terményt.
- Letartóztatnak, vagy mit csinálnak?
- Nyilvánosan megkorbácsolnak. - vagy kivégeznek, de ezt nem akarom elmondani. - A polgármester szigorúan betartja a törvényeket.