Ahogy közeledek a végéhez (mert már igen csak a történet közepén járunk) kezdek rájönni, miért is halogatom az írást. Mert nem akarom SPOILER megölni Rutát. Nem akarom, hogy vége legyen a történetének. A könyv szerint már csak kb. 84 olya. oldal van, ahol Ruta él. Persze, ez itt még rövidebb lesz... Na, de hát amit elkezdtem, azt illik befejezni. Lássuk, az első Arénás fejezetet.
Lara
Lara
Megdöbbentség suhan át a közönségen, hangosan sóhajtoznak, Katnisst mutatja a kivetìtő.
Fülig pirult, zavarában lesüti a szemét, nem tud mit kezdeni a helyzettel.
Tudtam.
Tudtam, hogy Peeta többet érez iránta puszta szövetségesnél. Tudtam.
A fény a szemében, ami mindig benne bujkált, miközben Katnisst nézte.
Büszke vagyok magamra, hogy így rájöttem. Viszont, most egy kicsi csalódás járja át a lelkemet. Sajnálom Peetát, hogy ilyen helyzetbe került, és sajnálom Katnisst, mert nem ő nem így érez. Vagy talan mégis? Nem lehet eldönteni, érzekmek ezrei harcolnak arcán, hogy melyiket is mutassa meg. Egyszer gonoszan néz, másszor mosoly fut át ajkain, harmadszor pedig fülig pirul.
Amikor végre vége az interjúnak, a lift fele megyek. Próbálok egy liftbe kerülni Threshhel és a stílustanácsadókkal, nehogy elkeveredjek. Szerencsére utolsóként préseltem be magamat az épp felfele induló liftbe. Hihetetlen, még mindig döbbent vagyok. Vajon a többieket is így sokkolta?
Úgy döntöttem, várok, hogy tényleg megtudjam az igazat. Lesz erre még időm. Vajon anyáék nézték az interjúkat?
Inkább azon gondolkodom, miközben a konyhaasztal fele libegek, hogy mindjárt az Arénába kerülök. Ez a gondolat elszomorít. Vajom Seeder, sokkal többet segített ebben az egy napban, mint Zarah, de úgy érzem, nem eleget.
Mi lenne ha nyernék? A mentoráltjaim motiválva éreznék magukat, hogy nekem ilyen fiatalon sikerült legyőznöm 23 sokkal idősebb gyereket? Hogy legyőztem a lehetetlent, hogy bebizonyítottam Snownak, hogy nincsenek lehetetlenek, és a saját fegyverét fordítottam ellene. Mert bennem élt a remény. Most azonban, szertefoszlik ez a kép, ugyanis rájövök, hogy a remény nem él bennem egy cseppet sem. Pedig ez az egyetlen dolog, ami erősebb tud lenni a félelemnél. De én nem vagyok erősebb, sem bátrabb. Nem fogok tudni nyerni. Megvacsorázom, bemegyek a szobámba, és kiülök az erkélyre.
Sajnálom, hogy ennek így kell végeződnie. Bár, egyrészről jó volt, hogy kihúztak. Ez a gondolat megmosolyogtat. Túl vagyok az Aratáson. Bizony, már nem kell éveket végigizgulni, már nem kell többször kivándorolni a hatalmas térre, már nem kell félelemben élnem.
És ez jó.
Talán az is jó, hogy ha meghalok. Nem tudnék mentorálni senkit. Szóval, ez igazából, a legpozitívabb oldalról nézve nem olyan rossz dolog. Sokkal jobb, mint ha Snow csak úgy találomra dobálna minket bombákkal. Egy kicsi reményt mégis hagyott, bármennyire is kegyetlen. Nem sokat, de egy halovány fényt még is látni annak a bizonyos alagút végén. Lezuhanyzom, es lefekszem aludni. Holnap hosszú napom lesz.
Reggel felébredek, nem tudok mit kezdeni magammal.
Félek.
Akarva akaratlanul is újra eszembe jutnak az eddigi Arénák, és a különféle halálok. Akárhogy is megbeszéltem magammal, hogy nem kell félnem, a halál jobb lesz mint az élet, akkor sem tudok hinni magamnak. Mielőtt felszáll a légpárnás, megölelgetem mentorom, és a kísérőmet.
- Köszönök mindent -pityergek, majd a légpárnásba terelnek. Egy békőr elrántja a karomat, és belefecskendez valamit. Arra sincs időm, hogy megkérdezzem mi az. Szerencsére, Katniss bátrabb, és megkérdezi a nőtöl hogy mi ez.
- Nyomkövető - válaszolja egyhangúan a nő. Csendben ülünk, és várjuk azt amire eddig készültünk. Várjuk, ami eldöntheti a sorsunk. A Viadalt várjuk. Seeder utolsó tanácsa az volt, hogy ne maradjak a Bőségszarunál. Fussak minél messzebb, annyira gyorsan ahogy tudok. És másszak minél gyorsabban a fára. A légpárnás leszáll, és a katakombákba vezetnek.
Keyla vár rám, türelmetlenül, és elkeseredetten.
- Újabb gyerek megy a halálba. - suttogja. - Igyál, vagy egyél valamit. Muszáj lesz. Nem sokára semmid sem lesz.
- Rendben. - megiszom a pohár vizet amit a kezembe nyom, és megpróbálok leeröltetni valami darabosat, de a torkomon nem akar lecsúszni. Szóval, felhagyok a próbálkozással.
Kelya rámadja a kabátot, ami sokkal nagyobb, mint amekkora kéne nekem. Nem baj. Ha fázok, akár be is tudok vele takarózni. Nem szólunk egymáshoz, de kezd idegesíteni a csend.
Nem akarok gondolkodni, arról, hogy hova kerülök. Egyszer csak, megszólal egy hang. Arra invitál minket, hogy szálljunk be leereszkedő üveghengerbe.
Nem. Nem. Nem.
Keyla átölel. Egy hajszál választ el az idegösszeroppanástól.
- Sok sikert. - majd ráállok a kör alakú fémlapra. Ebben a másodpercben, egy henger rámcsukódik, elzárva előlem az egyetlen utat ami a meneküléshez vezet.
Végem.
Ekkor a gyomrom egy hatalmasat szaltózik, és elfog a hányinger. Fejem lüktet, és nem tudok mit kezdeni magammal. Tényleg nincs visszaút. Mi lett volna, ha esetleg nem szállok be? Észreveszik? Biztosan. A lap elkezd emelkedni, mire ösztönösen elkezdek lehajolni, hátha van egy rés amin kijuthatok. De nincs.
Nincs menekvés.
Félek.
Egyre feljebb, és feljebb kerülök, közelebb és közelebb a végzezemhez.
A nap, elvakít, és nem tudok vele mit kezdeni, hozzá kell szoknom a fényhez. Fenyő illatát hozza a szél, ami egy kicsit biztonsággal tölt el. Vannak fák.
Ahogy felérek, körbe pillantok. Először a mellettem lévő Kiválasztottakat nézem meg magamnak. Ne! Glimmer áll a jobbomon.
Arra nem mehetek, ő túl veszélyes. Bal oldalamon, a Negyedik Körzet fiú Kivalasztotja áll, látszólag ő is megszeppenve.
- Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a hetvennegyedik Viadal! - hallatszik Claudius Templesmith hangja. Elindul a visszaszámlálás. Egy percem van, hogy eldöntsem mit tegyek. Hatvan másodpercig nem léphetek le innen, különben széttép egy taposó akna.
Kegyetlen halál de gyors. Bár, így nem tudom véghez vinni a tervem, miszerint nagyon nagy show-t csinálok a halálom előtt.
Már csak 45 másodperc. A bőségszaru messze van innen, de nem is állt szándékomban a közelébe menni. Az nem az én terepem. Mögöttem fák vannak, előttem egy üres rét, hatalmas fűvel, amibe talán el is vesznék. Szereznem kéne valamit. Valamit, ami hasznos. Kitudja meddig nem lesz esélyem vizet, vagy élelmet szerezni? Hátha az egyik táskába van. Nem messze tőlem, talán egy méterre, megpillantok egy kistáskát. Nem nagy, egy pici válltáska. Vagy hátizsák? Innen nem igazán látni, mert egy nagy kő rá van ejtve. Nem lehetnek túl értekések azok, amik benne vannak,hiszen akkor lözelebb tették volna a szaruhoz. 15 másodperc. Fussak, vagy megszerezzem? Nincs messze. Menni fog. Csak egy méter, legördítem a követ, és itt se vagyok. A szerencse, hogy a bal oldalon van, nem Glimer fele.
10,9,8,7,6,...5...4...3...2...1....
Megszólal a gong. Villámgyorsasággal rugaszkodok el a fémlapról, le a puha fűbe. Körülöttem mindenki öli egymást, vagyis a Hivatásosak a többieket. Fél percig szenvedek a kő elgurításával, majd felkapom a táskát, és az erdőbe szaladok. Csak szaladnék, ugyanis megbotlom egy hullában. Egy kiesett Kiválasztottban. Nagy levegőt veszek, felállok, és akaratlanul ránézek az arcára. Sajnos, vagy nem sajnos, nem ismerem fel az arcát, de a szájából kibuggyanó vér látványa örökre az elmémbe vésődött. Tovább futok, amennyire gyorsan csak tudok. Ahogy a lábam bírja. Sorra hagyom magam mögött a fákat, gyakran hátrapillantok, nem követ-e valaki. Kezdek fáradni, szóval amikor úgy érzem, kellő távolságra vagyok a Vérfürdő helyszínétől, átvetem vállamon a táskát, és felkapaszkodom a mellettem levő fára. A törzse nem csúszik, pont jó az elrendezése. Olyan mint az igaziaknak. Minél magasabbra mászom, annál biztsonságosabb helyen leszek. Az első villás elágazás tíz méterre van a földtől. Röpke egy perc alatt felérek, és próbálom lenyugtatni szapora szívverésemet. Túléltem a vérfürdőt. El sem hiszem. Hátravetem a fejemet, és megpróbálok nyugodt lenni, de ez ilyen körülmények közt lehetetlen. Gyorsan veszem a levegőt, már már lihegek. De ezt nem szabad. Innentől én vagyok az űzött vad, akinek a hallgatás, és a rejtőzködés a legjobb taktikája. Leveszem magamról a táskát, és megnézem mi van benne, mert innen is hamar tovább kell állnom.
Egy zokni. Egy jó puha, meleg, vastag zokni. Vajon hideg lesz az éjszaka? Az ölembe helyezem a zoknit, óvatosan, nehogy leessen a földre. Még csak az kéne. Ha lemászok, lehet meglát valaki. Nézzük, mi van még itt.
Egy tömlő. Bőrből. Felkapom, és kinyitom. Megszagolom, nehogy trükközzenek valamit a Játékmesterek, de nem érzem az illatát, szóval óvatosan belekortyolok.
Víz. Visszacsavarom a tetejét, ugyanis be kell osztanom. Nem kaptam semmit, amivel fertőtleníteni tudom majd a vizet. Nem szeretnék fertőzés áldozata lenni, és amúgy sem vagyok szomjas.
A táska tartalma még egy csúzli, ami nagyon jól fog jönni. Jó, nem egy parittya, de ezzel is lehet hatástalanítani az ellenséget. Boldog vagyok, ezzel egészen jól elleszek addig a bizonyos napig. Mindent visszateszek a táskába, majd leveszem a kabátom.
Tarisznyám a vállamra akasztom, és erre veszem rá a bélelt kabátot. Viszont kifordítva. A pásztorokra gondoltam, és azokra az emberekre akik a gyümölcsösnél őrködnek. Este hideg szokott lenni nálunk, napközbe pedig meleg. A suba, amit viselnek, este fűt, reggel hűt. Szuper, ez így jó lesz.
Átmászom a fa túloldalára, és átugrándozom a legközelebb eső ágakra. Ekkor megszólal egy ágyú. Megdermedek. Egy...Kettő...Tizenegy. Tizenegyen haltak meg. Végeztem egy gyors fejszámlálást - ami valjuk be, nem volt nehéz - és az az eredmény jött ki, hogy tizenhárman maradtunk még életben.
A tizenegyes szám, rengeteg mindent eszembe juttat, miközben a legközelebbi fára ugrok át. Tizenegyes Körzet.
Tizenegy pont.
Ginny tizenegy éves.
Tizenegy évesen még boldogok a gyerekek.
Az utolsó év, amikor nem kell részt venni az Aratáson.
Megborzongok. Nem tudom mennyire vagyok távol a szarutól, de kezdek elfáradni. Nem sikerült annyi felesleget felszedni, hogy a rohanos kalória csökkenést bírjam. Kénytelen vagyok megállni. A fa, amin épp állok, és pihenek, majd' ötven méter magas. Jelenleg még mindig a tíz méter körüli magasságon vagyok.Ha felmászok, talán ellátok valameddig. Talán meg tudom állapítani azt, hogy hol vagyok, és merre tartok. Mindenképp pihennem kell egy kicsit, mielőtt nekilátok a mászásnak, mert egy rossz mozdulat.... és végem. Röpke öt perc után meggondolom magam, és felnézek. Óvatosan kapaszkodom meg a fa kiálló, vékony ágaiba, és kinövéseibe, szinte teljesen hozzá paszírozom magamat a kemény és érdes törzséhez.
Minden zöld. Itt, minden egyes dolog zöld és barna, ami nagyon megnehezíti a tájékozódást. Eddig mindenhol bokrokat és fákat láttam, sehol semmi változatosság. Már majdnem a fa tetején járok. Belekapaszkodok egy vastag ágba, és fellendítem magam. Óvatosan kiegyensúlyozok az ág végére, oda amihez a legközelebb van a felső ág. Ilyen gallyat még nem is láttam, ami a fa törzséhez képest lefele nő. Átkarolom, és felhúzódzkodok, majd tovább mászok. Nagyokat lihegek közben. Amikor ismét a törzs közelében vagyok, kiveszem a tömlőmet, és nagyot kortyolok a vízből. Nem ihatok sokat. Be kell osztanom.
Sikerült annyira magasra másznom, hogy rálátok a szarura. Körülbelül ötszáz méterre lehetek tőle, ami arról árulkodik, hogy elég lassan haladok. De nem áll szándékomban nagyon eltávolodni innen. Szeretném folytatni a megfigyelő szerepét. Ilyen magasan egy részről biztonság érzet tölt el, másrészről egy cseppet sem vagyok megnyugodva. Ha itt elalszok, akkor egy rossz mozdulattal leeshetek, talán épp egy Kiválasztott lába elé. Lejjebb ereszkedek, és itt is körbe pillantok. Meglátok egy csapdát, amit kötéllel rögzítettek fel egy fára. Hurkos csapda, ami egy Kiválasztott műve lehet. Óvatosan leszedem a kötelet, tönkre téve ezzel valakinek a művét.
Mázli, hogy a lopást itt nem bűntetik. Bár ennél jobban megbüntetni? Nem hiszem, hogy nagyon lehet. Most a talajon maradok, és futok arra, amerre az előbb tartottam. Lényegesen egyszerűbb a földön közlekedni, mint az ágakon, bár sokkal veszélyesebb is. Hangokat hallok. Szívverésem fokozatosan erősödik, bepánikolok. Egy fa mögé húzódok. Nem látok semmit, amibe megtudnék kapaszkodni. Egyedül a vastag törzse. Szerencse, hogy ilyen pici és vékony vagyok, különben már rég észre vettek volna.
- Cato! -kiállt egy lány. Nem merek kinézni, de nagyon ilyesztő a hangja. Megpillantok egy ágkezdeményt, fél méterrel a fejem felett. Felnyújtózkodom, és felhúzom magam, annyira amennyire csak tudom. Felállok rá, és szorosan kapaszkodok a törzsébe. A léptek közelebb értek. Négy ember lépéseit hallom.
Vagy ötét? Hatét?
Valahogy így. Ha minden igaz, hat Hivatásos Kiválasztott van, és ha mind túlélte, akkor mind szövetségre léptek. Beszélgetnek, nem zavartatják magukat. Emlékszem, Thresh egy fél szóval említette, hogy hívták magukhoz, de ő nem kért belőle. Inkább folytatta a magányoskodást. Erről eszembe jut, hogy vajon Thresh még életben van?
Aztán rájövök, hogy nem a legjobb helyen kezdtem el gondolkodni, ugyanis épp egy csapat Hivatásos tart felém. Ugrok egyet a vékony ágkezdeményen, minél magasabban legyek, amikor rámtalálnak. Felcsimpaszkodok, magasabbra és magasabbra húzom magam.
Meghozta a gyümölcsét a sok gyümölcs szedés, ugyanis a következő percben, amikor a Hivatásosak a fámhoz érnek, már fent csücsülök egy V elágazásban, és az egyik ág pont kitakar. A ruhám beleolvad a környezetbe, nem látszódok. Amint megpillantom őket, eláll a lélegzetem.
Konkrétan, szó szerint elfelejtek levegőt venni. Akiket látok, nem más mint Cato, Clove, Glimmer, Marvel, a Negyedik Körzet női kiválasztottja, és...
És...
....Peeta.
Fülig pirult, zavarában lesüti a szemét, nem tud mit kezdeni a helyzettel.
Tudtam.
Tudtam, hogy Peeta többet érez iránta puszta szövetségesnél. Tudtam.
A fény a szemében, ami mindig benne bujkált, miközben Katnisst nézte.
Büszke vagyok magamra, hogy így rájöttem. Viszont, most egy kicsi csalódás járja át a lelkemet. Sajnálom Peetát, hogy ilyen helyzetbe került, és sajnálom Katnisst, mert nem ő nem így érez. Vagy talan mégis? Nem lehet eldönteni, érzekmek ezrei harcolnak arcán, hogy melyiket is mutassa meg. Egyszer gonoszan néz, másszor mosoly fut át ajkain, harmadszor pedig fülig pirul.
Amikor végre vége az interjúnak, a lift fele megyek. Próbálok egy liftbe kerülni Threshhel és a stílustanácsadókkal, nehogy elkeveredjek. Szerencsére utolsóként préseltem be magamat az épp felfele induló liftbe. Hihetetlen, még mindig döbbent vagyok. Vajon a többieket is így sokkolta?
Úgy döntöttem, várok, hogy tényleg megtudjam az igazat. Lesz erre még időm. Vajon anyáék nézték az interjúkat?
Inkább azon gondolkodom, miközben a konyhaasztal fele libegek, hogy mindjárt az Arénába kerülök. Ez a gondolat elszomorít. Vajom Seeder, sokkal többet segített ebben az egy napban, mint Zarah, de úgy érzem, nem eleget.
Mi lenne ha nyernék? A mentoráltjaim motiválva éreznék magukat, hogy nekem ilyen fiatalon sikerült legyőznöm 23 sokkal idősebb gyereket? Hogy legyőztem a lehetetlent, hogy bebizonyítottam Snownak, hogy nincsenek lehetetlenek, és a saját fegyverét fordítottam ellene. Mert bennem élt a remény. Most azonban, szertefoszlik ez a kép, ugyanis rájövök, hogy a remény nem él bennem egy cseppet sem. Pedig ez az egyetlen dolog, ami erősebb tud lenni a félelemnél. De én nem vagyok erősebb, sem bátrabb. Nem fogok tudni nyerni. Megvacsorázom, bemegyek a szobámba, és kiülök az erkélyre.
Sajnálom, hogy ennek így kell végeződnie. Bár, egyrészről jó volt, hogy kihúztak. Ez a gondolat megmosolyogtat. Túl vagyok az Aratáson. Bizony, már nem kell éveket végigizgulni, már nem kell többször kivándorolni a hatalmas térre, már nem kell félelemben élnem.
És ez jó.
Talán az is jó, hogy ha meghalok. Nem tudnék mentorálni senkit. Szóval, ez igazából, a legpozitívabb oldalról nézve nem olyan rossz dolog. Sokkal jobb, mint ha Snow csak úgy találomra dobálna minket bombákkal. Egy kicsi reményt mégis hagyott, bármennyire is kegyetlen. Nem sokat, de egy halovány fényt még is látni annak a bizonyos alagút végén. Lezuhanyzom, es lefekszem aludni. Holnap hosszú napom lesz.
Reggel felébredek, nem tudok mit kezdeni magammal.
Félek.
Akarva akaratlanul is újra eszembe jutnak az eddigi Arénák, és a különféle halálok. Akárhogy is megbeszéltem magammal, hogy nem kell félnem, a halál jobb lesz mint az élet, akkor sem tudok hinni magamnak. Mielőtt felszáll a légpárnás, megölelgetem mentorom, és a kísérőmet.
- Köszönök mindent -pityergek, majd a légpárnásba terelnek. Egy békőr elrántja a karomat, és belefecskendez valamit. Arra sincs időm, hogy megkérdezzem mi az. Szerencsére, Katniss bátrabb, és megkérdezi a nőtöl hogy mi ez.
- Nyomkövető - válaszolja egyhangúan a nő. Csendben ülünk, és várjuk azt amire eddig készültünk. Várjuk, ami eldöntheti a sorsunk. A Viadalt várjuk. Seeder utolsó tanácsa az volt, hogy ne maradjak a Bőségszarunál. Fussak minél messzebb, annyira gyorsan ahogy tudok. És másszak minél gyorsabban a fára. A légpárnás leszáll, és a katakombákba vezetnek.
Keyla vár rám, türelmetlenül, és elkeseredetten.
- Újabb gyerek megy a halálba. - suttogja. - Igyál, vagy egyél valamit. Muszáj lesz. Nem sokára semmid sem lesz.
- Rendben. - megiszom a pohár vizet amit a kezembe nyom, és megpróbálok leeröltetni valami darabosat, de a torkomon nem akar lecsúszni. Szóval, felhagyok a próbálkozással.
Kelya rámadja a kabátot, ami sokkal nagyobb, mint amekkora kéne nekem. Nem baj. Ha fázok, akár be is tudok vele takarózni. Nem szólunk egymáshoz, de kezd idegesíteni a csend.
Nem akarok gondolkodni, arról, hogy hova kerülök. Egyszer csak, megszólal egy hang. Arra invitál minket, hogy szálljunk be leereszkedő üveghengerbe.
Nem. Nem. Nem.
Keyla átölel. Egy hajszál választ el az idegösszeroppanástól.
- Sok sikert. - majd ráállok a kör alakú fémlapra. Ebben a másodpercben, egy henger rámcsukódik, elzárva előlem az egyetlen utat ami a meneküléshez vezet.
Végem.
Ekkor a gyomrom egy hatalmasat szaltózik, és elfog a hányinger. Fejem lüktet, és nem tudok mit kezdeni magammal. Tényleg nincs visszaút. Mi lett volna, ha esetleg nem szállok be? Észreveszik? Biztosan. A lap elkezd emelkedni, mire ösztönösen elkezdek lehajolni, hátha van egy rés amin kijuthatok. De nincs.
Nincs menekvés.
Félek.
Egyre feljebb, és feljebb kerülök, közelebb és közelebb a végzezemhez.
A nap, elvakít, és nem tudok vele mit kezdeni, hozzá kell szoknom a fényhez. Fenyő illatát hozza a szél, ami egy kicsit biztonsággal tölt el. Vannak fák.
Ahogy felérek, körbe pillantok. Először a mellettem lévő Kiválasztottakat nézem meg magamnak. Ne! Glimmer áll a jobbomon.
Arra nem mehetek, ő túl veszélyes. Bal oldalamon, a Negyedik Körzet fiú Kivalasztotja áll, látszólag ő is megszeppenve.
- Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a hetvennegyedik Viadal! - hallatszik Claudius Templesmith hangja. Elindul a visszaszámlálás. Egy percem van, hogy eldöntsem mit tegyek. Hatvan másodpercig nem léphetek le innen, különben széttép egy taposó akna.
Kegyetlen halál de gyors. Bár, így nem tudom véghez vinni a tervem, miszerint nagyon nagy show-t csinálok a halálom előtt.
Már csak 45 másodperc. A bőségszaru messze van innen, de nem is állt szándékomban a közelébe menni. Az nem az én terepem. Mögöttem fák vannak, előttem egy üres rét, hatalmas fűvel, amibe talán el is vesznék. Szereznem kéne valamit. Valamit, ami hasznos. Kitudja meddig nem lesz esélyem vizet, vagy élelmet szerezni? Hátha az egyik táskába van. Nem messze tőlem, talán egy méterre, megpillantok egy kistáskát. Nem nagy, egy pici válltáska. Vagy hátizsák? Innen nem igazán látni, mert egy nagy kő rá van ejtve. Nem lehetnek túl értekések azok, amik benne vannak,hiszen akkor lözelebb tették volna a szaruhoz. 15 másodperc. Fussak, vagy megszerezzem? Nincs messze. Menni fog. Csak egy méter, legördítem a követ, és itt se vagyok. A szerencse, hogy a bal oldalon van, nem Glimer fele.
10,9,8,7,6,...5...4...3...2...1....
Megszólal a gong. Villámgyorsasággal rugaszkodok el a fémlapról, le a puha fűbe. Körülöttem mindenki öli egymást, vagyis a Hivatásosak a többieket. Fél percig szenvedek a kő elgurításával, majd felkapom a táskát, és az erdőbe szaladok. Csak szaladnék, ugyanis megbotlom egy hullában. Egy kiesett Kiválasztottban. Nagy levegőt veszek, felállok, és akaratlanul ránézek az arcára. Sajnos, vagy nem sajnos, nem ismerem fel az arcát, de a szájából kibuggyanó vér látványa örökre az elmémbe vésődött. Tovább futok, amennyire gyorsan csak tudok. Ahogy a lábam bírja. Sorra hagyom magam mögött a fákat, gyakran hátrapillantok, nem követ-e valaki. Kezdek fáradni, szóval amikor úgy érzem, kellő távolságra vagyok a Vérfürdő helyszínétől, átvetem vállamon a táskát, és felkapaszkodom a mellettem levő fára. A törzse nem csúszik, pont jó az elrendezése. Olyan mint az igaziaknak. Minél magasabbra mászom, annál biztsonságosabb helyen leszek. Az első villás elágazás tíz méterre van a földtől. Röpke egy perc alatt felérek, és próbálom lenyugtatni szapora szívverésemet. Túléltem a vérfürdőt. El sem hiszem. Hátravetem a fejemet, és megpróbálok nyugodt lenni, de ez ilyen körülmények közt lehetetlen. Gyorsan veszem a levegőt, már már lihegek. De ezt nem szabad. Innentől én vagyok az űzött vad, akinek a hallgatás, és a rejtőzködés a legjobb taktikája. Leveszem magamról a táskát, és megnézem mi van benne, mert innen is hamar tovább kell állnom.
Egy zokni. Egy jó puha, meleg, vastag zokni. Vajon hideg lesz az éjszaka? Az ölembe helyezem a zoknit, óvatosan, nehogy leessen a földre. Még csak az kéne. Ha lemászok, lehet meglát valaki. Nézzük, mi van még itt.
Egy tömlő. Bőrből. Felkapom, és kinyitom. Megszagolom, nehogy trükközzenek valamit a Játékmesterek, de nem érzem az illatát, szóval óvatosan belekortyolok.
Víz. Visszacsavarom a tetejét, ugyanis be kell osztanom. Nem kaptam semmit, amivel fertőtleníteni tudom majd a vizet. Nem szeretnék fertőzés áldozata lenni, és amúgy sem vagyok szomjas.
A táska tartalma még egy csúzli, ami nagyon jól fog jönni. Jó, nem egy parittya, de ezzel is lehet hatástalanítani az ellenséget. Boldog vagyok, ezzel egészen jól elleszek addig a bizonyos napig. Mindent visszateszek a táskába, majd leveszem a kabátom.
Tarisznyám a vállamra akasztom, és erre veszem rá a bélelt kabátot. Viszont kifordítva. A pásztorokra gondoltam, és azokra az emberekre akik a gyümölcsösnél őrködnek. Este hideg szokott lenni nálunk, napközbe pedig meleg. A suba, amit viselnek, este fűt, reggel hűt. Szuper, ez így jó lesz.
Átmászom a fa túloldalára, és átugrándozom a legközelebb eső ágakra. Ekkor megszólal egy ágyú. Megdermedek. Egy...Kettő...Tizenegy. Tizenegyen haltak meg. Végeztem egy gyors fejszámlálást - ami valjuk be, nem volt nehéz - és az az eredmény jött ki, hogy tizenhárman maradtunk még életben.
A tizenegyes szám, rengeteg mindent eszembe juttat, miközben a legközelebbi fára ugrok át. Tizenegyes Körzet.
Tizenegy pont.
Ginny tizenegy éves.
Tizenegy évesen még boldogok a gyerekek.
Az utolsó év, amikor nem kell részt venni az Aratáson.
Megborzongok. Nem tudom mennyire vagyok távol a szarutól, de kezdek elfáradni. Nem sikerült annyi felesleget felszedni, hogy a rohanos kalória csökkenést bírjam. Kénytelen vagyok megállni. A fa, amin épp állok, és pihenek, majd' ötven méter magas. Jelenleg még mindig a tíz méter körüli magasságon vagyok.Ha felmászok, talán ellátok valameddig. Talán meg tudom állapítani azt, hogy hol vagyok, és merre tartok. Mindenképp pihennem kell egy kicsit, mielőtt nekilátok a mászásnak, mert egy rossz mozdulat.... és végem. Röpke öt perc után meggondolom magam, és felnézek. Óvatosan kapaszkodom meg a fa kiálló, vékony ágaiba, és kinövéseibe, szinte teljesen hozzá paszírozom magamat a kemény és érdes törzséhez.
Minden zöld. Itt, minden egyes dolog zöld és barna, ami nagyon megnehezíti a tájékozódást. Eddig mindenhol bokrokat és fákat láttam, sehol semmi változatosság. Már majdnem a fa tetején járok. Belekapaszkodok egy vastag ágba, és fellendítem magam. Óvatosan kiegyensúlyozok az ág végére, oda amihez a legközelebb van a felső ág. Ilyen gallyat még nem is láttam, ami a fa törzséhez képest lefele nő. Átkarolom, és felhúzódzkodok, majd tovább mászok. Nagyokat lihegek közben. Amikor ismét a törzs közelében vagyok, kiveszem a tömlőmet, és nagyot kortyolok a vízből. Nem ihatok sokat. Be kell osztanom.
Sikerült annyira magasra másznom, hogy rálátok a szarura. Körülbelül ötszáz méterre lehetek tőle, ami arról árulkodik, hogy elég lassan haladok. De nem áll szándékomban nagyon eltávolodni innen. Szeretném folytatni a megfigyelő szerepét. Ilyen magasan egy részről biztonság érzet tölt el, másrészről egy cseppet sem vagyok megnyugodva. Ha itt elalszok, akkor egy rossz mozdulattal leeshetek, talán épp egy Kiválasztott lába elé. Lejjebb ereszkedek, és itt is körbe pillantok. Meglátok egy csapdát, amit kötéllel rögzítettek fel egy fára. Hurkos csapda, ami egy Kiválasztott műve lehet. Óvatosan leszedem a kötelet, tönkre téve ezzel valakinek a művét.
Mázli, hogy a lopást itt nem bűntetik. Bár ennél jobban megbüntetni? Nem hiszem, hogy nagyon lehet. Most a talajon maradok, és futok arra, amerre az előbb tartottam. Lényegesen egyszerűbb a földön közlekedni, mint az ágakon, bár sokkal veszélyesebb is. Hangokat hallok. Szívverésem fokozatosan erősödik, bepánikolok. Egy fa mögé húzódok. Nem látok semmit, amibe megtudnék kapaszkodni. Egyedül a vastag törzse. Szerencse, hogy ilyen pici és vékony vagyok, különben már rég észre vettek volna.
- Cato! -kiállt egy lány. Nem merek kinézni, de nagyon ilyesztő a hangja. Megpillantok egy ágkezdeményt, fél méterrel a fejem felett. Felnyújtózkodom, és felhúzom magam, annyira amennyire csak tudom. Felállok rá, és szorosan kapaszkodok a törzsébe. A léptek közelebb értek. Négy ember lépéseit hallom.
Vagy ötét? Hatét?
Valahogy így. Ha minden igaz, hat Hivatásos Kiválasztott van, és ha mind túlélte, akkor mind szövetségre léptek. Beszélgetnek, nem zavartatják magukat. Emlékszem, Thresh egy fél szóval említette, hogy hívták magukhoz, de ő nem kért belőle. Inkább folytatta a magányoskodást. Erről eszembe jut, hogy vajon Thresh még életben van?
Aztán rájövök, hogy nem a legjobb helyen kezdtem el gondolkodni, ugyanis épp egy csapat Hivatásos tart felém. Ugrok egyet a vékony ágkezdeményen, minél magasabban legyek, amikor rámtalálnak. Felcsimpaszkodok, magasabbra és magasabbra húzom magam.
Meghozta a gyümölcsét a sok gyümölcs szedés, ugyanis a következő percben, amikor a Hivatásosak a fámhoz érnek, már fent csücsülök egy V elágazásban, és az egyik ág pont kitakar. A ruhám beleolvad a környezetbe, nem látszódok. Amint megpillantom őket, eláll a lélegzetem.
Konkrétan, szó szerint elfelejtek levegőt venni. Akiket látok, nem más mint Cato, Clove, Glimmer, Marvel, a Negyedik Körzet női kiválasztottja, és...
És...
....Peeta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése