Haliii. Íme itt az újabb fejezet. Itt elkövettem egy nagy bakit, ami csak utólag derült ki.... már nem igazán akartam változtatni, de megmondom őszintèn,próbálkoztam, azonban nem sikerült... :/
Lara
______________________
Lara
______________________
Miután megérkezünk a Kiválsztottak épültébe,Leiyla bevezet minket a szobánkba. A lift, ami felvisz a szintünkre, rettenetesen egyszerűen működik. A Körzeted gombját kell megnyomni, és egyből felrepít a te szintedre. Pontosan. Egy egész emeletünk van. Amint belépek az ajtón,szám ismételten elkerekedik, ahogy meglátom az ideiglenes lakásunkat. Ha a vonat fülkémet nagynak hittem,akkor nem tudom erre mit is mondjak. Talán a hatalmas a lejobb szó. Vagy a gigantikus. Vagy a gigantikusan hatalmas.
Bársony kanapé, a nappali részén, egy nagy plazma tévével, majd jobbra és balra is egy-egy folyosó. Az ajtótól -amin beléptünk- balra van az étkezde, és egy olyan nagy asztal, ami akár ágynak is elmehetne. Az egyik fal oldala tiszta üveg, lelátni a végtelen utcákra, amik hívogatnak, de még is undorodom tőlük. Odaszaladok, hogy jobban szemügyre tudjam venni ezeket a végeláthatatlan betonrengeteget. Az emberek lassan araszolva tipegnek a járdákon, el beszélgetve, vagy csendben, némán, egyedül. Egyedül. Szeretnék én is egyedül lenni, elbújni a Viadal elől, nem akarok bemenni az Arénába. Ezek az emberek pár napon belül azt fogják nézni, ahol egy csapat gyerek kegyetlenül lemészárolja egymást. Szeretnék otthon lenni, az egyik gyümölcs fán, szeretném újra elfütyülni azt a dalt. Tényleg! A dal. Ezt még nem vették el tőlem. Nem tudom mennyire szabad itt énekelni, de ajkaimközül már hallatszódott az a négy hangból álló dalocska. Újra és újra elfütyülöm, addig amíg meg nem unom.
- Ruta. - pirít rám Leiyla. - Kérlek, ne fütyülgesd ezt az idióta dalocskát. Fáj tőle a fejem. - masszírozza meg a halántékát. Összepréselem ajkaimat, és mély levegőt veszek. Zarah megrázza a fejét, ugyanis látja, hogy mindjárt valami csúnyát mondok a kísérőmnek. Thresh azonban ugyanolyan búskomoran, magába révedve ül. Miután Leiyla kellőképp megnyugodott, és a fejvájása csillapodott, kinyögte, hogy hol fogok ebben az elkövetkező három-négy-öt napban lakni. A jobb oldali folyosó fele van az én szobám. Szívem jóhangosan dobbanik egy nagyot, amikor az ajtóm elé érek.
Ez áll rajta: Lány Kiválasztott. Megcsóválom a fejem. Ennyi, mostantól a nevem csak pár szó, vagy pár betű, ami a legtöbb embernek semmit nem jelent. Tizenegyes lány. Ez leszek én. Amint belépek, hasonlóságot vélek felfedezni e között, és a vonat kabinom között. Szinte ugyanaz, csak sokkal, de sokkal nagyobb. Három napom van, hogy elsajátítsam azokat,amiket még nem tudok, bemutassam a játékmestereknek, majd megkapjam a pontomat. Utána az interjún kell helyt állnom, aztán pedig az Arènában. Az Arénában, ahol meghalok. Lekuporodok az ágyamra, és lehunyom a szememet. Ginnyre gondolok. Az utolsó pillanatra, amikor rámcsimpaszkodott, és nem akart elengedni. Hiányzik ő is, valamin minden és mindenki a Körzetemből. Ènekelni szeretnék, és szeretnèm, ha a fecsegőposzáták visszaismételjék amit eldaloltam nekik. De még az éneket is elkobozta tőlem a Kapitólium. Vagyis a kísérőm, Leiyla Thomson, pedig a zenénél jobban semmit sem szeretek a világon. Na jó, azért enni is nagyon szívesen eszek, - már ha van mit - és a családom sem utolsó a listán. Szìvemben egy hatalmas tátongó lyuk keletkezett, ennek a helyèn a szeretteim, és az otthon ismerős tája állt. Akikről még egy fényképem sincsen,csak az emlékezetem, amivel utoljára előtudom hívni arcukat. Mindegyik testvéremnek jóreggelt kívánok, egyesével, és gondolatban átölelem, illetve megpuszilom őket. Majd anyát is. Egy óra múlva fog kezelésbe venni az előkészítőcsapatom, ha jól értettem Leiyla karattyolását. Addig van időm. Körbenézek. Szekrényemben kutatok, annyi ruhát látok, amennyit még soha életemben. Olyanokat, amiket a gyümölcsösökben senki sem hordana, sem pedig semelyik más körzetbe. Az akasztós szekrény belsejébe pont beférek, és ha magamra csukom az ajtót, biztos, hogy senki sem vesz észre. De ez butaság, ez egy téves gondolat, ha arra gondolok, hogy egy szekrényben átvészelhetem az egész Viadalt. Felnevetek saját ostobaságomon. A komódon álló vekkerre pillantok. Még csak tíz perc telt el azóta,hogy megérkeztem. Az idő csigaként mászik az éterben, nem akar haladni. Még csak délelőtt kilenc óra. Benézek a zuhanyzómba. Ez is nagyon nagy. A vörös csempe visszaveri azt a fényt, amit a lámpa ad, de nem is muszáj villanyt kapcsolnom, hiszen akkora az ablak, mint én magam. A zuhanyzó majdnem elfoglalja a fél fürdőszobát, egyedül egy csap és egy vècé van még benne. Újra az órára pillantok. Öt perccel ezelőtt néztem meg. Vagyis már negyed órája átléptem a Kapitóliumi lakosztályunk küszöbét. Háromnegyed óra múlva találkozok az előkészítő csapatommal, majd a stílustanácsadómmal. Este, pedig jön a felvonulás a Köröndön, az elnök előtt. Miután szobámat alaposan felfedeztem, kimegyek az étkezőbe, leülök az asztalhoz, és bemondom a mikrofonba az áhitott ételt.
- Krumplipürét kérek, és rántott húst. - mondom monoton hangon. Mindig volt valami fény, vagy élet a hamgomban,azonban az,hogy Kiválasztott lettem, ezt is elvette az életemből. Mindentől, és mindenkitől elvesz mindent,és mindenkit. Pár perc múlva,már előttem gőzölög a finom étel. Igaz,hogy nem rég ettem, de már most éhes vagyok. És a plussz kilók most jól jönnek. Próbálom minél lassabban enni a kaját, hogy sokáig kitartson, de tíz percnél tovább nem bírom, ugyanis ekkor már rég belapátoltam az egészet. Már csak huszonöt perc. Almalével öblítem le az inycsiklandó falatokat, majd a bársony kanapéra ülök. Szeretném feltenni a lábamat,és elnyújtózni, de nem tudom szabad-e. A mentorunk, és a kísérőm gondolom a saját szobájukba van. Ugyanúgy, ahogy a Körzettársam is. Mi baj lehet? Nekem már úgy is mindegy. Felteszem a lábamat, de előtte lerúgom magamról a cipőmet. Szeretném újra megnézni az Aratás ismétlését, de nem tudom hogyan kell bekapcsolni a tévét, sőt, lehet nem is adják. Szemem lassan lecsukódik, majd elalszok. Álmomban az Arénát járom. Egyik pillanatban forró sivatagban, másikban pedig jégtáblákon vagyok. Mindegyikben máshogy halok meg: egyszer megfagyok, egyszer megcsíp egy mérgeskígyó, egyszer pedig egy fáról pottyanok le. De mindig újra éledek, hogy folytatódhasson a szenvedésem. Egyszercsak Leiyla kelt fel. Megborzongok ahogy arra gondolok húsz perc alatt mennyi lehetséges módon haltam meg.
*
Bársony kanapé, a nappali részén, egy nagy plazma tévével, majd jobbra és balra is egy-egy folyosó. Az ajtótól -amin beléptünk- balra van az étkezde, és egy olyan nagy asztal, ami akár ágynak is elmehetne. Az egyik fal oldala tiszta üveg, lelátni a végtelen utcákra, amik hívogatnak, de még is undorodom tőlük. Odaszaladok, hogy jobban szemügyre tudjam venni ezeket a végeláthatatlan betonrengeteget. Az emberek lassan araszolva tipegnek a járdákon, el beszélgetve, vagy csendben, némán, egyedül. Egyedül. Szeretnék én is egyedül lenni, elbújni a Viadal elől, nem akarok bemenni az Arénába. Ezek az emberek pár napon belül azt fogják nézni, ahol egy csapat gyerek kegyetlenül lemészárolja egymást. Szeretnék otthon lenni, az egyik gyümölcs fán, szeretném újra elfütyülni azt a dalt. Tényleg! A dal. Ezt még nem vették el tőlem. Nem tudom mennyire szabad itt énekelni, de ajkaimközül már hallatszódott az a négy hangból álló dalocska. Újra és újra elfütyülöm, addig amíg meg nem unom.
- Ruta. - pirít rám Leiyla. - Kérlek, ne fütyülgesd ezt az idióta dalocskát. Fáj tőle a fejem. - masszírozza meg a halántékát. Összepréselem ajkaimat, és mély levegőt veszek. Zarah megrázza a fejét, ugyanis látja, hogy mindjárt valami csúnyát mondok a kísérőmnek. Thresh azonban ugyanolyan búskomoran, magába révedve ül. Miután Leiyla kellőképp megnyugodott, és a fejvájása csillapodott, kinyögte, hogy hol fogok ebben az elkövetkező három-négy-öt napban lakni. A jobb oldali folyosó fele van az én szobám. Szívem jóhangosan dobbanik egy nagyot, amikor az ajtóm elé érek.
Ez áll rajta: Lány Kiválasztott. Megcsóválom a fejem. Ennyi, mostantól a nevem csak pár szó, vagy pár betű, ami a legtöbb embernek semmit nem jelent. Tizenegyes lány. Ez leszek én. Amint belépek, hasonlóságot vélek felfedezni e között, és a vonat kabinom között. Szinte ugyanaz, csak sokkal, de sokkal nagyobb. Három napom van, hogy elsajátítsam azokat,amiket még nem tudok, bemutassam a játékmestereknek, majd megkapjam a pontomat. Utána az interjún kell helyt állnom, aztán pedig az Arènában. Az Arénában, ahol meghalok. Lekuporodok az ágyamra, és lehunyom a szememet. Ginnyre gondolok. Az utolsó pillanatra, amikor rámcsimpaszkodott, és nem akart elengedni. Hiányzik ő is, valamin minden és mindenki a Körzetemből. Ènekelni szeretnék, és szeretnèm, ha a fecsegőposzáták visszaismételjék amit eldaloltam nekik. De még az éneket is elkobozta tőlem a Kapitólium. Vagyis a kísérőm, Leiyla Thomson, pedig a zenénél jobban semmit sem szeretek a világon. Na jó, azért enni is nagyon szívesen eszek, - már ha van mit - és a családom sem utolsó a listán. Szìvemben egy hatalmas tátongó lyuk keletkezett, ennek a helyèn a szeretteim, és az otthon ismerős tája állt. Akikről még egy fényképem sincsen,csak az emlékezetem, amivel utoljára előtudom hívni arcukat. Mindegyik testvéremnek jóreggelt kívánok, egyesével, és gondolatban átölelem, illetve megpuszilom őket. Majd anyát is. Egy óra múlva fog kezelésbe venni az előkészítőcsapatom, ha jól értettem Leiyla karattyolását. Addig van időm. Körbenézek. Szekrényemben kutatok, annyi ruhát látok, amennyit még soha életemben. Olyanokat, amiket a gyümölcsösökben senki sem hordana, sem pedig semelyik más körzetbe. Az akasztós szekrény belsejébe pont beférek, és ha magamra csukom az ajtót, biztos, hogy senki sem vesz észre. De ez butaság, ez egy téves gondolat, ha arra gondolok, hogy egy szekrényben átvészelhetem az egész Viadalt. Felnevetek saját ostobaságomon. A komódon álló vekkerre pillantok. Még csak tíz perc telt el azóta,hogy megérkeztem. Az idő csigaként mászik az éterben, nem akar haladni. Még csak délelőtt kilenc óra. Benézek a zuhanyzómba. Ez is nagyon nagy. A vörös csempe visszaveri azt a fényt, amit a lámpa ad, de nem is muszáj villanyt kapcsolnom, hiszen akkora az ablak, mint én magam. A zuhanyzó majdnem elfoglalja a fél fürdőszobát, egyedül egy csap és egy vècé van még benne. Újra az órára pillantok. Öt perccel ezelőtt néztem meg. Vagyis már negyed órája átléptem a Kapitóliumi lakosztályunk küszöbét. Háromnegyed óra múlva találkozok az előkészítő csapatommal, majd a stílustanácsadómmal. Este, pedig jön a felvonulás a Köröndön, az elnök előtt. Miután szobámat alaposan felfedeztem, kimegyek az étkezőbe, leülök az asztalhoz, és bemondom a mikrofonba az áhitott ételt.
- Krumplipürét kérek, és rántott húst. - mondom monoton hangon. Mindig volt valami fény, vagy élet a hamgomban,azonban az,hogy Kiválasztott lettem, ezt is elvette az életemből. Mindentől, és mindenkitől elvesz mindent,és mindenkit. Pár perc múlva,már előttem gőzölög a finom étel. Igaz,hogy nem rég ettem, de már most éhes vagyok. És a plussz kilók most jól jönnek. Próbálom minél lassabban enni a kaját, hogy sokáig kitartson, de tíz percnél tovább nem bírom, ugyanis ekkor már rég belapátoltam az egészet. Már csak huszonöt perc. Almalével öblítem le az inycsiklandó falatokat, majd a bársony kanapéra ülök. Szeretném feltenni a lábamat,és elnyújtózni, de nem tudom szabad-e. A mentorunk, és a kísérőm gondolom a saját szobájukba van. Ugyanúgy, ahogy a Körzettársam is. Mi baj lehet? Nekem már úgy is mindegy. Felteszem a lábamat, de előtte lerúgom magamról a cipőmet. Szeretném újra megnézni az Aratás ismétlését, de nem tudom hogyan kell bekapcsolni a tévét, sőt, lehet nem is adják. Szemem lassan lecsukódik, majd elalszok. Álmomban az Arénát járom. Egyik pillanatban forró sivatagban, másikban pedig jégtáblákon vagyok. Mindegyikben máshogy halok meg: egyszer megfagyok, egyszer megcsíp egy mérgeskígyó, egyszer pedig egy fáról pottyanok le. De mindig újra éledek, hogy folytatódhasson a szenvedésem. Egyszercsak Leiyla kelt fel. Megborzongok ahogy arra gondolok húsz perc alatt mennyi lehetséges módon haltam meg.
*
Az előkészítő asztalon fekszek, és várom mire ítéltek. A kèt férfi és egy nő fölém hajol, és hajamat bámulják. Most estem át egy kegyetlen gyantázáson, és már háromféle kenőccsel kenték be száraz bőrömet, a kirepedezett sarkamra viszont legalább hetet tettek fel, majd mostak le, de még így sem tudták puhává tenni. Sajnos kezeimmel is ez a helyzet. Hiába, a sok gyümölcs szedés, fára mászás -gyakran mezítláb - kikészíti a végtagokat. Körmeimet egyformán oválisra vágták,és kitakarították belőle azt a vékony koszcsíkot,amit csak nagyon ritkán szoktam kisikálni belőle,hiszen másnap mindig ugyanúgy visszatelepszik alá. A nő babrál a hajamamal, hol felhúzza a fülem fölè, hol leengedi a vállamra. Vékony hálóinget adnak rám,és felültetnek.
- Szép arcod van. És aranyos is vagy. Biztos felfigyelnek rád. -mosolyog kedvesen a nő. Bőre kék színben pompázik, míg haja egészen elütő rózsaszínben. Hihetetlen. Hogy lehet ezt szépnek, vagy vonzónak gondolni? A férfiak, mintha testvérek lennének. Talán azok is, és mindössze a hajúk színe különböző. Az egyiké zöld, a másiké pedig kék. Mindegyikük szemöldöke aranyból volt tetoválva, bal fülcimpájukon pedig hatalmas karika fülbevaló lógott. A kezelés előtt mind bemutatkoztak, de nem akartam megjegyezni a nevüket. Úgysem beszélek velük, csak ha kérdeznek. Inkább az otthoniak nevére koncentrálok, és a szép emlékekre, nehogy egyet is elfelejtsek. Mind például amikor Carlos, a legkisebb testvérem megszületett. Pont akkor érkezett a világra, amikor a legjobban éltünk,ugyanis abban az évben halt meg apa, és kaptunk gyászsegélyt. Sosem találkozhattak. Ez öröm volt az ürömben,hogy úgy fogalmazzak. Bár,inkább lettem volna teljesen szegény,csak újra ott lehetett volna velem...Megmosták a hajam,és hagyták,hogy megszáradjon.
- Ìgy sokkal természetesebben nézel majd ki. - sipítozza Kék haj.
- Nem sokára találkozni fogsz a stílustanácsadóddal. Ugye izgulsz? - kérdi lelkendezve Zöld haj. Bólintok, de továbbra sem szólalok meg. Miután a hajam készen van, számat, és arcbőrömet is ezerféle kencével kenik be, majd mossák le. Ekkor a Nő összecsapja tenyerét.
- Kész vagy. -kitipeg,majd Kèk és Zöld haj is követi. Pár percet kell csak várnom, de ez így is hosszú óráknak tűnik. Miután letelik ez a kínkeserves idő, belép a stylistom. Egy nő. Viszonylag kevés sminket visel, egyedül szemeit húzta ki cicásan. Aztán hátrazselézett rövidhajára pillantok, ami szintén zöld színben játszik. Mennyire szeretik ők a zöldet!
- Szia. Biztosan te vagy Ruta. - jelenti ki. Bólintok. - Nem kell ám félned. - mosolyog. Kedvesebb,mint ahogyan előszőr gondoltam róla,de pár barátságos szóval nem lehet elnyerni a bizalmam. - Az én nevem Keyla. Én leszek a stìlustanácsadód.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése