12. fejezet

Húha..azt hiszem, elérkezett az a fejezet, amit személy szerint a legjobban vártam. Hogy ti vártátok-e azt nem tudom. Node, akkor is itt van:
Lara

 

Kicsi, mélyen ülő szemeivel engem néz. Ajkaimba harapok, és még mindig sírok.
- Fussál. Érted? Menj innen, mindjárt visszajönnek. Tünés! - mutat a fák fele. Úgy rohanok ahogy a lábam bírja, be a sűrűbe. Csak akkor nyugszom meg egy kicsit, amikor alig száz méterre a szarutól egy fán csücsülök. Kinyitom a táskát, ezzel próbálom lecsillapítani, a fülemben folyamatosan doboló vért. Kötszer. Jód. Még két vizes tömlő. Kések, és egy csomag keksz.
Hirtelen dulakodásra leszek figyelmes. Innen hallani, hogy verekednek a szarunál, és aztán a  léptek erre közelednek. Kiveszem a jódot és a kekszet az újonnan szerzett táskából, és átteszem a régibe. Thresh fut elől, mögötte Cato, és az Első Körzet fiúja. Nem jut eszembe a neve.
Talán Thresh nagyobb hasznát veszi majd ezeknek a dolgoknak. Ledobom a táskát, és elfüytülöm a dalomat. Feljebb kapaszkodok az ágon, és megbújok a törzshöz közel, de úgy, hogy Thresh észrevehessen. A fecsegőposzáták azonnal rákezdenek a dallamra,  Thresh erre felkapja  a fejét, és meglát engem. Rögtön veszi az adást, szóval felkapja a kisméretű táskát, és tovább rohan. A Hivatásosak a nyomába.
Van egy olyan érzésem, hogy most engem mutatnak a kamerák. Magam sem tudom, mi értelme volt ennek. Megszerzek egy táskát,majd megszabadulok tőle? Semmi magyarázatot nem találok a viselkedésemre, szóval, inkább felhagyok a próbálkozással. A nap magasan jár az égen, csurog rólam a víz, és ez a kabát is kezd túlságosan meleg lenni. Leveszem, felakasztom az egyik ágra, de a biztonság kedvéért még kikötözöm a kötelemmel. Elhelyeszkedek az ágon, ami a legvastagabb ezen a fán, és nézelődök.
Ezt azonban hamar megunom, szóval a vízbe csepegtetek egy kis jódot, hogy tudjak inni. Amíg várom, hogy a jód hasson, addig megeszem az almámat, és kiszívom az egyik tojást. Nem tudok várni estéig, hogy megsüssem, mert a gyomrom még így is hatalmasakat kordul. Szóval, megeszek még egy almát, majd falatozom abból a csonthéjjas gyümölcsből, aminek nem tudom a nevét. Ez még mindig nem elég. Szervezetem gyenge, fehérjére lenne szüksége. De nem tudok szerezni. Szeretnék enni, valami olyan finomat, amit a Kapitóliumban adtak. De most egy nyulcombert is halat adnek. De hisz nekem van csúzlim! Felkapom a kabátom, elteszem a kötelet, majd iszok pár korty vizet. Majd, egyik fáról a másik fára ugrándozva útra kelek. Muszáj lesz lemennem egy kicsit. Köveket kell gyűjtenem, amiket kitudok lőni a csúzliból. Körbenézek, és miután meggyőződök arról, hogy biztonságos lemenni, lecsúszok a fa törzsén. Egy kiálló ág felhozsolja a karomat, mire felszisszenek. Au. Átkozom magam, amiért odaadtam a kötszert, de próbálok azzal a tudattal köveket gyűjteni, hogy az nem segített volna a fájdalmon. Egy cseppet sem. Most még is, ahogy folydogál a vér a kezemből, visszakívánkozom venni azt, amit odaadtam.
De abban a pillanatban, úgy éreztem, muszáj egyenlítenem a számlát.
Úgy èreztem, kötelességem neki segíteni, hisz ő is segített nekem. Egyszer azért, mert nem ölt meg, másodszor - rögtön az első segítség után - pedig figyelmeztetett a Hivatásosak közeledtére.
De miért futott el? Miért nem szállt velük harcba? Nyílván a túlerő miatt. De hát, háromszor erősebb, mint ők. Ahogy így gondolkodom, várom, hogy eldördüljön az ágyú. Várom, hogy esetleg Thresh visszatérjen, csurom véresen, de nem az övétől. Várom, hátha szövetséget kötne velem. De ki az, aki szövetséget kötne egy gyenge, tizenkét éves kislánnyal? A válaszom roppant egyszerű. Senki. Senki, akinek van egy csepp esze. Felszedtem annyi követ, amennyit csak birok, és a táskámba tenném. Ekkor megpillantom a maradék tojásokat, és a gyümölcsöket. Sürgősen el kell fogyasztanom valamit innen, mert nem férnek be  a kövek. Megeszem a maradék csonthéjjasomat, és egy almát. A tojásokat kiveszem, és a kövekre teszem vissza őket. Nagyon kicsi ez a táska.
A hőség elviselhetetlen. De ha leveszem a kabátomat, vinnem kell, és még lassabb leszek. Visszamenjek a szaruhoz, hátha van még ott valami? Nem. Veszélyes. Inkább, más irányba indulok. Visszamászom a fára és ugrálok, és mászok. És mászok, és ugrálok. A nap lassan bukik a felhők alá, és az alkonyati fényben itt az idő a sütésnek. Leugrok a földre, száraz gallyakat, és leveleket szedek. Egy kupacba halmozom őket, majd próbálom lángra lobbantani. Tíz perc keserves próbálkozás után, egy szikra hullott a levél és gally kupacra. Nem tudom eldönteni, hogyan süssem meg a tojást, így csak simán beledobom a tűzbe. Miután úgy veszem észre, hogy teljesen megsült, kiszedem, és lefejtem róla a héjját. Lassan megeszem, majd iszom rá. Úgy döntök, a többi tojás is megsütésre kerül, mert nagyon éhes vagyok. Olyannyira, hogy még gyümölcsöt is eszek utána.
Kiiszom a kulacsom felét, erre elkeseredek. Mi lesz ha elfogy a vizem? Tuti nem lesz még egy alkalmam megtölteni a szarunál. Eltaposom a tüzet, és visszamászok a fára. Még mindig nem sötétedett be teljesen, szóval, folytatom az utamat. Útközben, ha meglátok valami gyümölcs bokrot, vagy fát, akkor szedek. Például, amikor már bő egy kilóméterre járok a szarutól, mandula fát találok. Annyit szedek amennyit birok, jól megpakolom a táskámat, és indulok tovább. Amikor nagyon éhes leszek, falatozok a gyümölcsökből, vagy lehántom a fa kérgét az éles kövemmel. Legalább két órája folyamatosan menetelek, ugrándozok egyik fáról a másikra. Amikor megszólal a himnusz, zavart leszek, és félek. Egy képet se vetítettek az égre. Szóval, ma nem halt meg senki. Nagyot nyelek. Talán a nézők már is unalmasnak találják az adást? Még mindig megyek, nem állok meg. Egyedül akkor bizonytalanodom el, amikor már tényleg az orromig sem látok. Szóval, leülök, és várok.
Várok valameddig.
Szemem egyfolytában lecsukódik. Még nem alszok, de nincs erőm hozzákötözni magam a fához.
Nem tudom mennyit aludhattam, de azt tudom, hogy mindenem sajog. Kinyitom a szemem. Egy egész napot aludhattam? Már megint vörös az ég alja, mint alkonyatkor. Amikor lemegy a nap. Megtapogatom magam mellett a földet.
Leestem.
Ez nyilván választ ad arra a kérdésemre, hogy miért fáj minden egyes porcikám.
Mély levegőt veszek.
Csak most élesednek ki az érzékszerveim.
Csak most érzem, a füstöt.
Csak most hallom a lángnyelvek ropogását, ahogy a fákat nyaldossák.
Lángnyelvek? Óvatosan, még is gyorsan mozdítom előrefele a fejem. A tűz, egyre közeledik felém, és a tűz elől menekülő állatok is.
Miért fekszek még mindig? Felugrok, de gyorsan rájövök, hogy nem volt a legjobb ötlet, ugyanis elkezdek szédülni. Egy őz szalad el mellettem, és kishíjján fellök. Felkapaszkodok a fára, próbálok minél magasabbra mászni, hogy lássak a füsttől. A fákon gyorsabban mozgok, mint a földön. Futás az ágon, ugrás a következőre, mászás lajhár módra, átkapaszkodás. Ezt ismételgetem folyamatosan. A lángok megkezdték a folyamatos terjeszkedést, nem akarnak alább hagyni. Vadul köhögök, szívverésem vágtázik, csak úgy, mint az adrenalin a véremben. Jobb lesz, ha lemászom, ugyanis, a tűz, elérte a fát amin éppen állok. Ebben a pillanatban megrogy a fa, előre dől, mire lefejelem az egyik égő ágat. Felsikoltok a fájdalomtól, amit a fejemben érzek, de nem állhatok meg.
Lepördülök a fáról, és futok tovább. Út közben néha megbotlok, és folyamatosan köhögök a füsttől. Arcom elé rántom a pólómat, de ez volt a vesztem. Elesek egy kidölt fába. Átbucskázok rajta, és pörögve gurulok le egy dombon, egyszer a lábamat verem be, másszor a karomat. A fejemet is jócskán éri ütés.
Csoda, hogy eszméletemnél vagyok egyáltalán. A lejtő, fokozatosan megszűnik, de még mindig nem bírok felállni. Szédülök, homlokomba erős fájdalom nyilal, amikod végre abbamaradt a gurulás. Köhögök, nem tudok mit kezdeni a füsttel.
Legnagyobb meglepetésemre a tűz, nem terjed tovább. Nagy levegőt veszek, és elkúszok egy bokorig. Egy bokorig, ami takarást nyújthat. Megfogom a homlokom. Vér csillog a fejemen, és zilálva szedem a levegőt. Előszedem a tömlőmet, és egy levélre öntöm, amit aztán hozzányomok a fejemhez. Nem maradhatok itt sokáig. És az az átkozott ágyú még mindig nem akar eldördülni. Szóval, senki sem halt meg a tűzben. Már kezdek nyugodtabban viselkedni, de még mindig félek. A levél és a víz nem hat semmit. Hirtelem elfelejtettem azt is, hogy hol vagyok.
Szédülök.
A füst teljesen beszivárott a tudatomba, el akarja altatni az éberségem. De csak azért sem hagyom. Feltápászkodok, és elindulok. Arra, amerre jónak látom. Tébolyultan bolyongok ide-oda, miközben a tűz teljesen kialudt. Hasogat a fejem, talán füstmérgezést is kaptam.
Bár, nem tartózkodtam olyan sokáig a füstben,és a köhögési rohamok is folyamatosan csökkennek. Vizet iszok, és eszek, miközben a földön kell folytatnom utamat. Kiabálásra leszek figyelmes. Egyből felkapom a fejem,és egy fára kapaszkodok. Ráeszmélek, hogy a fáról való folyamatos leesés, nem fog jót tenni nekem, szóval kezdhetnék óvatosabb lenni. Jó magasra felhúzom magam, majd ott ugrálok, minél messzebb a hangtól. De követnek. Engem üldözhetnek? Á, nem hiszem, hisz nem is láthattak. Hát akkor kit? Feljebb mászom, és várok. Katniss tűnik fel a semmiből, és felmászik egy fára, alig tíz méterre tőlem. Nehezen mozog, a lábát, és a tenyerét is fájlalja, innen is látszik. Kényelmesen elhelyezkedik, mélázik egy kicsit, majd lekiált a fa alá gyűlt Hivatásosoknak.
- Hogy ityeg a fityeg odalent? - hangjából vidámság cseng, mire én is elmosolyodom. Most már kockázatos lenne odébb állni. Meghallhatják ahogy mozgok, mivel most nem megy valami fényesen a gyorsaság és a kecsesség.
- Egész jól. - a fejemet Catohoz fordítom, hogy lássam a reakcióit. Szerencse, hogy a szemem hibátlan, ugyanis így láthatom ledöbbent arcát. - És odafent?
- Kicsit meleg van. - veti oda Katniss. - Viszont sokkal jobb a levegő. Miért nem másztok fel ti is.
Cato mond valamit, azonban nem hallom. Túl halk. Összeráncolom a homlokom.
Úgy néz ki, nekem nem sikerül show-t csinálnom,de Katnissnek igen. Ezt látni akarom, de kockázatos lenne egy még megmozdulnom is. Szóval, hallgatom ahogy Glimmer Cato kezébe nyomja a nyilat, és az íjat. Megint motyognak valamit. Kishíján odakiáltok nekik, hogy beszéljenek már hangosabban. Aztán rájövök, hogy ez nem jó ötlet, de a biztonság kedvéért, ép tenyeremmel befogom a számat. Cato elkezd mászni. Már most látszik, hogy rosszul csinálja. Az ág megreccsen, és a földre zuhan. Széles mosolyra húzom a számat. Glimmer is megpróbálkozik a fára mászással. Hozzáteszem, neki sem megy túl fényesen, de legalább van annyi esze, hogy leugorjon, ha hallja a recsegést. Az íjal és nyílal való lelövés is sikertelennek bizonyul. Elfordulok, és várok. Magamban még mindig mosolygok, azon, ahogy Cato leesett. Ez bizonyítja, hogy nekik se megy minden könnyen.
Mennyi ideig kell még itt lennem? Nem lenne egyszerűbb, ha levetném magam, és önkéntesként jelentkeznék hullának?
Úgy legalább túl lennék ezen az egészen. Aztán eszembe jutnak a  testvéreim, akik számítanak rám. Anya.
És eszembe jutnak a kísérőm szavai. Küzdened kell. Muszáj. Érted? Ezek a szavak beleégtel a tudatomba. Ezek a szavak Leiyla szavai. Egy rekedtes hangra leszek figyelmes. Nem mondja olyan bátran, mint az eddigiek, de még is, hangosan hallatja hangját.
- Hagyjuk, had maradjon fenn a fán. Úgy sem tud hová menni. Majd reggel ellátjuk a baját - Peeta. Vajon segítségnek szánta, vagy tényleg végezni akar Katnissel? Egy körbe gyülnek a fa alatt, én pedig veszem a fáradtságot az alkonyati fényben, hogy lejjebb ereszkedjek a fán, és hangtalanul átugorjak a legközelebbihez. Majd annyira közel megyek a lányhoz, amennyire a fák engedik.
Meg persze, ki tudja nem-e lök le a fáról, amint meglát. Időközben az éjszakai állatok, megkezdik a műszakjukat.
A baglyok hangos huhogásba kezdenek, én pedig Katnisst fürkészem. Majd az égre nézek.
Ma sem halt meg senki. Félek, hogy a Játékmesterek unalmasnak találják a Viadal folyamatát. Bármikor elinduljat egy újabb természeti katasztrófa. Az égre nézek, de közben észreveszek egy fészket.
Egy darázs fészket. Elmosolyodok, ahogy lenézek a Hivatásosakra. És Peetára. Egyből felismertem, hogy ez nem sima darázs fészek. Ezek vadászdarazsak. Rövid ismertetőjük annyi, ez génmódosított rovarok, amit a Kapitóliumban "fejlesztettek" ki.
Csípése nagyon fájdalmas, halucinációkat okoz, nagy mennyiségben halálhoz is vezethet. Katnissre pillantok, és próbálok kibújni a fák takarásából. Szerencsémre éppen felém néz. Mikor leesett neki, hogy én vagyok, felfele mutatok.
Oda, ahol a fészek van.
Felnéz.
Majd rám, mintha tőlem várna tanácsot.
Piciny ujjaimmal a lefele bökök, a Hivatások felé.
Meg persze Peeta felé.