1. Fejezet

Íme, meg is érkezett az a bizonyos első rész. Így utólag látva, kicsit össze lett csapva, bár a terjedelme nem rövid...Javítani már nem igazán tudtam, de nagyon nem is akartam. Hát, akkor csapjunk bele :)
L<3
_________________________
Az aratás egy vészes, gondterhes,és félelmetes, időszak a Tizenegyedik Körzet lakói számára. 

A fa tetején állok, majd átugrok a legközelebbi ágra, amikor megpillantom a műszak végét jelző zászlót.  Elfütyülöm a négy hangjegyből álló dalocskát, hogy tudják, vége van a műszaknak. Leugrok a fáról, és hazaszaladok. 

A Körzetünk nagyon szegény, és békeőrök lesnek mindenhonnan. A szögesdrót kerítés áram alatt van, megközelítése is életveszélyes.

Otthon a testvéreim éhesen várnak, anya próbálja csitítani őket, de hasztalan: az egyik húgom, Ginny sír, és panaszolja, hogy milyen éhes. A zsebemből előhúzok egy almát, amit elcsentem. Nem vette észre senki, ez a szerencsém: Panemben a lopást halállal bűntetik. Fogalmam sincs, hogy honnan vettem a bátorságot hozzá.

 Öt felé osztom egy kèssel. Nekem nem jut, hiszen mind az öt testvérem borzasztóan éhes. Gyomrom korogva feleli, hogy ez nem volt a legjobb döntés. Nem számít, már megtanultam hogyan kell elterelni a figyelmet arról, hogy az ember milyen éhes.

Holnap aratás.

Én vagyok a legidősebb, tizenkétévesként. Öt testvérem van, anya nem dolgozik, mivel a legkisebb testvérem, Carlos még csak két éves. Összeszámolom, hány cetlim lesz a gömbe.

Egy mert muszáj. Hét minden egyes családtagom, és az én tesszerám miatt, de mèg így is éhezünk. Szóval nyolc. Holnap Aratás. Csak ez az egy gondolat foglalkoztat. A nap már majdnem lebukott a horizont mögött. Ásítok, és Ginnyre nézek. Jövőre már ő is részt fog venni az Aratáson. Nem fogom engedni, hogy feliratkozzon tesszeráért, inkább engem sosoljanak ki százszor, mint bármelyik tesvèremet egyszer is. Beletúrok sötét hajamba, majd a hálószobánkba mengyünk. Hatan voltunk testvérek, de két ágyon osztoztunk. Mondjuk Carlos anyával aludt, szóval egész elviselhetőek az éjszakák. Ha valamikor kényelmetlenül fekszek, inkább a földön alszok. Most is ilyen éjszaka elébe nézünk. 

Holnap Aratás.

Anya jóéjt kíván nekünk, és lefekszik Carlossal. Elfütyülök egy altatót, hogy nyugodt legyen az álmuk, majd én is átadom magamat az öntudatlanságnak. Reggel anyu kelt, tíz óra fele jár az idő. Az ünnepség csak egy órakor kezdődik, szóval van időm. Kikészítek magamnak egy szép szoknyát, egy cipőt, meg egy masnit, amit a hajamba fogok beletűzni.
- Sok sikert Ruta!- bíztat Melani. Ő és Ginny az egyetlen, akik felfogják ezt az egészet. A három legkisebb, csak azt érti, hogy el kell mennem valahova.

A főtérre. A Törvényszékházához. Reménykedek, hogy nem fognak kihúzni, hiszen mi lesz velük nélkülem? Az időm vészesen fogy. Egy vekni kenyerünk van, amit a tesszeráért járó gabonából csináltunk, tegnap nem ettük meg, mára tartogattuk. Anya felszeleteli, és mindenkinek ad egy szeletet. A maradékot az esti ünnepségre tesszük félre. Feltéve, ha nem húznak ki. Nagyon nyelek, könnyeim majdnem előtörnek. Nem fognak kihúzni. Csak nyolc. Több ezer van ezen kívül. Az idő vészesen közeleg, közelebb és közelebb ér az a bizonyos egy óra.

Tik-tak tik-tak.

Amikor delet üt az óra felveszem a ruhámat, belebújok a cipőmbe, anya pedig beleteszi a masnit a hajamba. Szorosan átkarol, mintha sosem akarna elengedni. Viszonzom ölelését.
- Szeretlek. Szeretlek kincsem!- suttogja a fülembe. - Sok sikert.
- Én is szeretlek - könnycseppek gurulnak arcomon, de gyorsan letörlöm őket.
- Indulj - bíztat. Majd valamikor utánam jönnek, de nekünk Kiválasztott jelölteknek előbb meg kell jelennünk.

A főtér.

Ahol nemek, és korcsoportok szerint osztanak minket. Ami után kiválasztanak egy fiút és egy lányt. Ami után két család élete rohamosan megváltozik. Két család gyászolni fog. Amikor megérkezek a főtérre átesek az ilyenkor szokásos procedúrákon, majd egy csapat tizenkétéves kislány között találom magam. Mindegyik ugyanolyan barna bőrű és hajú mint én. Amikor az óra elüti az egy órát, a polgármester feláll a színpadra, és a Sötétség Napjairól beszél. Majd átadja a helyet a kísérőnknek, Leiyla Thomsonnak, aki úgy köszönt minket, mint minden évben, minden körzetben.
- Boldog Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény! - afektálós, Kapitólumi akcentussal ejtette ki ezeket a rettegett sorokat. Az első nagy üveggömb mellé lép, amiben a lányok nevei vannak. Összkulcsolom a kezeimet.

Csak ne én, csak ne én - kántáltam magamban.

Mélyen a gömb aljára nyúl, és kihúz egyet. Gyöngybetűkkel megírt fecnik, amiken az én nevem is rajta van, méghozzá nyolcszor.

Nagyokat nyelek. Agyam kikapcsol, szinte sokkot kapok, amikor meghallom a nevet. Ez én vagyok. Nem. Nem lehet igaz.

Kihúztak.

A sokk hatása alatt állok, lábam nem bír megmozdulni.

Kihúztak.

Felemel jobb lábbam, majd előrelépek. Jobb, bal. Jobb, bal.

Kihúztak.

Könnyek gördülnek le az arcomon, ahogy meglátom magamat a kivetítőn. Lassan a színpad felé lépkedek, ahogy elhaladok egy-egy lány mellett akik vagy részvét nyílvánítva sóhajtanak, vagy épp a megkönnyebüléstől.

Az én családom élete változik meg. Az enyém fog gyászolni. Én fogok meghalni. Én a tizenkét éves kislány, akinek semmi esélye egy tizenhat, vagy akár tizennyolc éves ellen. Amint fellépek a színpadra, Leiyla bemutat, majd megkérdezi van-e aki önként jelenkezne helyettem. Nem volt. Az utolsó reményem is elmúlt, bár selytettem, hogy nem fognak segíteni rajtam. Itt nem dicsőség, ha Kiválasztott lehetsz, mint a gazdagabb körzetekbe.

 Itt egyenlő egy halálos ítélettel. A fiúk gömbjéhez lép.

Kihúztak.

Biztos csak álmodok. Nem lehet igaz. Arcomon könnyek csorognak, és még mindig nem tudom elfogadni a tényt, hogy Kivalasztott lettem. A fiúk közül Thresh-t húzzák ki, a nagy, és bivalyerős, de mégis kedves fiút, akivel néha együtt szedjük a gyümölcsöt. Kezet fogunk, majd a Törvényszék épületébe vezetnek a békeőrök. 

Sós könnyek nedvesítik arcomat, miközben a sárga bársony kanapén ülök. Minden Kiválasztottnak egy órája van, hogy elbúcsúzzon a szeretteitől. Anya lép be, karján a kis Carlos, Melani és Ginny sírva fakadnak,és hozzám rohannak. Anya arcát is könnyfátyol takarja el, ő is tudja amit én: nem fogok élve visszatérni az Arénából. Odarohanok hozzá, és átkarolom, olyan szorosan ahogy csak bìrom.
- Szeretlek! Nagyon - vállába fúrom arcomat, és tehetetlen zokogásba kezdek. Pár percig ölelkezünk csak ketten. Minden testvérem itt van, átkarol.
- Használd ki az Arénában azt, hogy jól mászol fára. Megértetted, Ruta?- szorítja meg a vállam. Erőtlenül bólintok. - A növényeket is felismered. Menni fog - egy ideig. Teszem hozzá gondolatban. Meg fogok halni. Ginny, a kislány, aki szakasztott másom, aki a legközelebb áll mindközül hozzám. Odakuporodik az ölembe, és zokog. Nem akarja, hogy elmenjek. Hát, én se.
- Lejárt az idő - üvölti gúnyos, érzéketlen hangon a békeőr. Anyáékat kirángatja, de Ginny a felsőmbe kapaszkodva kiabálja a nevemet. Hisztérikus rohama miatt elszorul a szívem. Még jobban, mint eddig. Gyomrom nagyokat szaltózik, torkomban gombóc, fülemben vadul dobog a vér, ereimben a félelem hulláma zakatol. Tényleg kihúztak. Nem fog senki más jönni hozzám érzem. Nincsen senki másom rajtuk kívűl, de a kínkeserves egy órát igy is ki kell bírnom. Összekuporodok, és sírok. A könnyek patakokban hullanak az arcomról. Meg fogok halni. Lenyelem maradék könnyeimet, és rendbe hozom magam. Megigazitom a hajamban a masnit, a ruhámról lesöprök néhány nem létező porszemet. Békeőrök kísérnek ki a kamerák tömkelege elé, és a kísérőnk mellé. Magyaráz valamiről de nem figyelek. Nem is akarok figyelni. Amint felszálltunk a vonatra, a gyomrom összeszűkül. Nem fogok többet sírni.

Túl fogom élni- valameddig.

Minél tovább bírom, annál jobb. Thresh szomorúan néz le rám, miután elhagytuk a Körzetünket. Ő érdemes lenne a győzelemre, talán még esélye is van.

Sosem jártam még luxus vonaton, sőt még semmilyen vonaton. Nem meglepő, hogy a nagy sebességtől hirtelen szédülni kezdek.
- Íme, ez a te szobád - mutat Leiyla az egyik hálófülkére. A szoba nagyobb mint az egész lakásunk, van benne egy hatalmas franciaágy, két szekrény telis tele ruhákkal, és zuhanyzóval. A szoba jobb oldalán hatalmas ablak helyeszkedik el. Számat olyan kerekre tátom, hogy akár egy egèsz alma belférne rajta.
- Öltözz át, zuhanyozz le. Utána gyere enni - adja ki a parancsot Leiyla. Nem bírom ezt a nőt, nagyon ellenszenves. Úgy ahogy az egész Kapitólium. A fővárosunk gyerekeinek nem kell részt vennie sem az Aratás napi sorsoláson,sem magán a Viadalon. Kényük kedve szerint játszhatnak,igazi gyerekek lehetnek. Nem kell dolgozniuk,úgy mint nekünk, Tizenegyedik Körzetbelieknek. Levetem a ruhámat,és a padlóra dobom. Beállok a zuhany alá. Összevissza nyomkodom a gombokat,és a zuhany mindig programot vált. Nem megy ez nekem. Inkább megtörölközök,és felveszem azt a ruhát,ami először a kezem ügyébe akad. Csatlakozok Leiylához és a mentorunkhoz, Zarahhoz. Zarah egy morcos vén öregember,még a Harminchetedik Viadalon nyert,ekkor már tizennyolc éves volt. Ez pedig a Hetvennegyedik Éhezők Viadala,szóval immáron ötvenöt évvel büszkélkedhet a háta mögött. Beleborzongok abba,hogy túlélte azt a sok megpróbáltatást,éhezést, ami a Viadallal jár. Thresh nem tisztel meg minket evés közben.
- Biztos egyedül akar lenni. -mondja Leiyla. Hiába,nem egy társasági ember-fűzöm hozzá magamban. Leiyla fűzöld parókájában, sárga lepkékkel a rózsaszín fűzős szoknyáján igazán megfelel a Kapitóliumi izlésnek,én azonban nevetségesnek tartom. Az ebéd marharagu aszalt szilvával,deszertnek pedig a szivárvány minden színében pompázó tortát kapunk. Leöblítem az egészet narancslével,majd nagyot fújok. Életemben nem ettem ilyen jót!
- Threshnek is meg kène néznie az Aratás ismétlését. Fontos, hogy felmérjétek az ellenfeleket. - vakkantja Zarah. Mit számít az, hogy ki fog megölni? Egyáltalán semmit. Én senkit sem fogok bántani, hisz ez aljasság.

Elgondolkodtam már azon, hogy milyen lehet,ha nem kezdenénk el ölni egymást. A Játékmesterek addig ügyeskednének, míg végül az eszes csapdáik végeznének velünk? Erre a kérdésre senki sem adott nekem választ, otthon ugyanis tabu téma a Viadal. A kicsik miatt, még nem tudják mi történik körülöttük, ès egészen az Aratásukig el sem akartuk mondani, csak hogy kihúztak. Kell valami magyarázat, hogy miért jöttem el. Miért fognak láni a tévében, miért nem térek soha többé haza élve? Miért csak a koporsóba tett testemet kapják, amit aztán eltemethetnek.

Meggyászolhatnak.

Remélem szép, gyors halálom lesz, nem is magam miatt, hanem miattuk. Miattuk, hiszen nem akarom, hogy végig nézzék. Thresh az Aratás összefoglalójáról is kihúzza magát, de én engedelmesen lehuppanok a kanapéra, aminek puha anyaga melengetni kezdi kiszáradt kezeimet. Az Első Körzet Kiválasztottjai, szokás szerint önként jelentkeztek. A lány tekintete nagyon megfogott. Zöld szeme, és szőke göndör haja...igazán irigylem miatta. A Második Körzetbeliek szintén önkéntesek. Szépen lassan  minden Körzetből kikerül egy-egy Kiválasztott, míg végül engem és Thresht szólítanak. Semmi érdekes, semmi rendkívüli nem történt egészen addig, amíg a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottjait sorsolják.
- Primrose Everdeen. - szólítja őt a rózsaszín parókát viselő nő. Egy szintén tizenkét éves lány, szőke hajjal,és kèk szemmel lassan, megilletődve kezd kilépkedni a színpad fele. Majd egyszercsak egy lány fèlre rántja az útból, és önkéntesnek jelentkezik helyette. Kihúznak egy fiút is, majd a közönség tapsvihara elmarad, amikor a kísérő erre kéri őket.

Ezzel lezárult az adás.

Három órája mehetünk, és máris közelebb értünk a fővárosunkhoz, ahol még sosem jártam. De ha csak így lehetnék itt, akkor inkább örök életemre  maradok a Tizenegyedik gyümölcsosei között. Hiányoznak a testvéreim, anya, a barátaim, a fecsegőposzták, amiknek énekelni szoktam. Elfütyülöm halkan, azt a négy hangból álló dalocskát, amivel tegnap este is jeleztem az Arató munkásoknak a munkaidő végét. Amit utoljára hallottak tőlem. Bevonulok a szobámba, elfekszek a hatalmas ágyon, és lecsukom a szemem. 

Valószínűleg reggel már ott leszünk. Ott, ahol elnökünk él. Ott, ahol minden vérengzès elkezdődött. Ott, ahol utoljára lehetünk szabadok- már amenyire. Ahol utoljára láthatnak minket az Arénán kívűl. A Kapitóliumba.