Pfuu, hát mondhatom,ez egy gyötredelmes fejezet lett. Nagyon nehezen íródott meg, de ennek ellenére, ez az egyik kedvencem. Bár, Ruta történetének mindegyike a szívem csücske(ha szabad ilyet mondanom)
Hát, jó olvasást drágáim.
Lara
_______________________________
Miután beérkezem a szobámba, alaposan elgondolkodom. Miért mondtam, amit mondtam? Mi értelme volt ennek az egèsznek? Talán szemrehányás a stílustanácsadók és a kísérőm számára? Választ nem kapok a kérdésemre, szóval elfekszem a hatalmas, puha párnákkal teli ágyamon, és magamhoz ölelek egyet. Most tudom csak igazán szemügyre venni ezt az ágyat. Eddig mindig hulla fáradtan estem be, és örültem, ha végre tudtam álommentesen aludni. Most azonban nem voltam fáradt. Ma nem kellett erőlködnöm semmivel, nem gyakoroltam, mondhatni szinte pihentető egy nap volt. A takaró, olyan, mintha fakéreg szerint mintázták volna meg, a párnák pedig fehér, és kék színben pompáznak. Újra eszembe jut a kisfiú. Olyan fiatal. És annyira, de annyira Kapitóliumi. Fájdalom kerít hatalmába. Mi van ha ő fog a legjobban szurkolni annak, hogy meghaljak? Mi van, ha kínoz egy Hivatásos, és a fogadások közepette, bekiabálja, hogy öld meg?! Nem fogom hallani, de akkor is! Valaki azt akarja majd, hogy meghaljak, és nem másért, mint azért, hogy a kedvenc Kiválasztottja túlélje, esetleg megnyerje.
Lehetek valakinek én a kedvence? Nem tudom, hogy a gondolkodásom mikor váltott át álomba, de a következő pillanatban az Arénában vagyok. Az előző példához híven, épp az Első körzet fiú Kiválasztottja kap el. Leüt, elvesztem az eszméletem, azonban, hirtelen Seedert látom magam előtt. Seedert,aki épp dühösen kiabál valakivel. Egy furcsán nyírt szakállú férfivel. Seneca Crane. Seneca egyik pillanatról a másikra eltűnt. Olyan hirtelen, mint ahogy jött. Most épp az anyuka, és a fiú tárgyal Seederrel. Mentorom egy kicsit lágyabb hangra vált, sőt, már-már könyörgőre váltja át hangját. A fiú megszólal.
- Öljék meg! Öljék meg! - öklèt hadonászba kezdi el, majd az anyukája is csatlakozik hozzá. Újabb emberek jönnek, és ők is kántálják vele. Seeder, és Chaff, Haymitc, Finnick, Johanna is ismételgetni kezdi, velük. Majd Katniss, Peeta, Thresh és az összes többi Kiválasztott is. Hogyan kerültek ki az Arénából? Ekkor visszatérek az Arénába, és a fiú egy kést vesz elő. A nyakamhoz szorítja, mire egy sikoltás hagyja el a számat. Felegyenesedek, és kikelek az ágyamból. Kimegyek az erkélyre, de a csendes látvany helyett, egy sötét árny vár rám. Egy sötét árny, amely egy kést pörget a kezei között. Megfodul, hogy szembe legyen velem. Arcán ugyanaz a vigyor ül, mint az álmomban. Felém lép, a késen megcsillan a hold lágy fénye. Hihetetlen. Hogyan jutott be ide? Ráadásul épp itt, az erkélyemen keresztül, amit egy erőtér véd. Újabb lépést tesz felém, mire ösztönösen hátralépek. Talán ha most segítségért kiáltok, akkor Thresh, vagy Chaff, esetleg még Seeder is tudna segíteni. Mennyi idő, mire felkellnek, és idevánszorognak? Vagy egyáltalán komolyan veszik? Máskor is sikoltoztam álmomban. Most miért hinnék azt, hogy nem álmodok? Az eszeveszett Hivatásos még egy - két lépéssel közelebb kerül hozzám, mire földbe gyökerezik a lábam. Nem bírok megmozdulni, ereimben száguldozik az adrenalin. Nem hallok mást, csak tulajdon szívdobogásomat. A következő másodpercben, már közvetlen előttem áll, lelök a padlóra, beverem a fejem az ágyba. Ragacsos vérem a padlóra folyik, és hörgő hang tör fel a torkomból. Marvel felém hajol, és kaján vigyor ül arcára. Az ádáz, és vad Hivatásos, mint egy hegy tornyosul felém. Megfogja a kését a jobb kezébe, és a nyakamhoz emeli, úgy,mint az álmomban. A hideg penge beleváj a nyakamba, ismételten felhangzik ajkaim közül az a bizonyos ösztönös sikítás.
Az álomvilág, egy kegyetlen hely. Egy kegyetlen hely, ahol nem állíthatsz meg semmit, csak folynak az események, mint a megeredt patak. Amikor a penge az álam alá ért, és felsikoltottam, ténylegesen felébredtem. Patakokban csorgott rajtam a veríték, homlokom és hajam szintúgy ragacsos volt. Most csak magam elé révedve állok, amikor megnyimordul a parketta. Megilyedek. Reflexből hátrakapok, és megtapogatom a vérzés helyét. Megnézem a tenyeremet, de szerencsére nem piroslik rajta semmi az ég világon. Csupán csak az izzadság csillog a kezemen. Még mindig félek. Ziháva veszem a levegőt, szívem dobogása nem akar lassulni, sőt egyre hevesebben és hevesebben ver, az adrenalin száguldása sem akar alábbhagyni ereimben. Szívemhez kapok, és próbálom egyenletesen szedni a levegőt, de próbálkozásom hasztalan. Hátradőlök az ágyon, és átkarolom magamat, hátha ezzel megnyugodhatok. Sikertelen minden próbálkozásom. Még a párnát is átöleltem, de nem sikerült. Ezen most nagyon segítene egy anyu féle ölelés. Vagy akár bármilyen ölelés. Megnyugodnék, és nem félnék. Szívem még mindig hevesen vágtázik, nem bìrom egyenletesen szedni a levegőt.
Gyötredelmes percek után, amik alatt gyenge kisérleteket tettem, hogy megnyugodjak, inkább feladtam. Most inkább felállok, szapora pulzussal, és hevesen dobbanó szìvvel kimegyek az erkélyre.
Próbálom figyelmen kívül hagyni az ereimben száguldozó adrenalin bombát, és a vér dobolását a fülemben. Gyomrom egyszercsak hatalmasat szaltózik, és elfog a hányinger. Megtámaszkodok az ajtófélfában, és a hasamra szorítom a kezemet. Miután gyomrom lenyugodott - de szívem még mindig nem - kisétálok az erkélyre. Nincs itt senki.
- Csak álom volt. Nincs itt senki. - mondogatom, de hasztalan. Lépteket hallok. A parketta megnyikordul, és reflexből hátra fordulok.
Kishiján felsikoltok, ahogy meglátom Seedert. A magas nőt, aki izmos, aki egyszer már nyert, aki megbosszúlta Körzettársát.
- Rosszat álmodtál? - kérdi. Bólintok, és újra sírni kezdek. Azonban megálljt parancsolok a könnyeknek, és próbálok a szívverésemre is koncentrálni.
- Velem még mostanában is megesik. Pedig egy ideje számomra vége van a szörnyűségeknek. De a mai napig visszatérnek. - a korlátra támaszkodik, és előre réved. A nap még nem egészen bukott fel az égen. Narancssárgás fény tölti be a horizontot, holott nem is látszik innen a Nap.
- Kik térnek vissza? - kèrdezem.
- A Kiválasztottak. A vesztesek. Akiket megöltem. - megborzongok. - Egytől egyig mind kísért. Álmaimban visszatérnek, és úgy ölnek meg, ahogy ők meghaltak. De ez a jobbik eset. - mondja. - Van, amikor csak kiabálnak. Azt kiabálják, a te hibád. A te hibád, hogy meghaltunk.
*
Ott állok, Leiylával a szobám közepén. Gyakorlunk. Gyakoroljuk, hogyan járjak egyenesen, hogyan menjek magassarkúba, és hogyan tudjak sétálni, illetve leülni ebben a hosszú ruhában, ami a talpamig ér. Próbálok koncentrálni, de néha még mindig ráz a hideg a tegnap tórténtektől. Az álmomtól, és amit Seeder mesèlt. A te hibád hogy meghaltunk. Újra megborzongok. Csak reméleni tudom, hogy nem ebben az ocsmány, földig érő, szúrós anyagú, ízléstelen színű ruhában kell lennem. Olyan színe van, mint a fűnek. Nem a szép zöld fűnek, hanem annak, amit már letapostak az állatok és megégetett a nap. De jobb hasonlat, az epe. Olyan zöld, mint az epe.
Borzalmas. Az anyaga olyan, akár egy sündisznó, bőröm minden egyes porcikáját szúrja, ráadásul viszketek is tőle. A magassarkú ennèl még sokkal rosszabb. Vagy tíz centis, és egészen elütő, rózsaszínű, elől pedig fűzős. A gondok már ott kezdődtek, hogy nem tudtam felvenni, Leiylának kellett rámpaszíroznia, majd be is kötnie. Sosem volt rajtam magassarkú, és nem is állt szándékomban a Körzetben ilyet hordani. Ha felvettem volna, nyilván mindenki hülyének néz. Egy ilyenben a járás is életveszélyes, nem hogy a fára mászás és a gyümölcs szedés! Az első két lépésben majdnem kitöröm a bokám, de Leiyla elkap, és próbál kísérni. Így egész jól megy, de amint elenged, rögtön orra bukom.
- Vedd le! - parancsolja. Megpróbálok elsántikálni a székig, ahol felvettem, de semmi esély. Inkább ott ahol elestem, kezdem el leszedni magamról ezt az átkozott cipőt. Hogyan lehet valami ennyire ronda és kényelmetlen is egyben? Az otthoni cipőim is rondák, de legalább kényelmesek. Leiyla kivonul, és telefonál. Nyilván Keylának, hogy eszébe ne jusson magassarkú cipőt tervezni nekem. Miután visszatér, könyvet rak a fejemre, és azt mondja tartsam ott, miközben sétálok. Az első lépésekkel nincs baj, de egy idő után mindig lecsúszik, akármennyire is egyenesen járkálok.
Borzalom.
Amikor delet üt az óra, lefejtem magamról a ruhát, és kimegyünk enni az ebédlőbe. Aszalt gyümölcsök, kandírozott dolgok. Összefolyik a nyál a számban. Megeszem az levest, és repetázok, megeszem a másodikat, és abból is repetázok. Majd a desszertből is kétszer eszem. Hasam majd kipukkad, hányingerem támad. Kezemet a szám elé szorítom, úgy futok a fürdőszobába. Felhajtom a vécè fedelét, és kiadom magamból az ebédet.
Miután határozottan érzem, hogy nem fogok hányni, felállok, és lehúzom a vécé gusztustalan tartalmát. Megmosom a fogam, hogy kiüzzem számból ezt a kegyetlen ízt. Délután Seederrel készülök. Nem tudom mit csinálunk majd, de határozottan jobban fogom élvezni, mint a bokakitörős tűsarkút.
- Nos Ruta, szerinted mit fogunk csinálni? -kérdezi mentorom, miközben a kanapéra invitál.
- Fogalmam sincs - felelem, miközben megrázom a fejem.
- Kitaláljuk, hogyan tálaljunk téged. Nyilván aranyos leszel. Egy édes cukorfalat.
- Nem - vágom rá, a kelleténél egy kicsit élesebben. - Nem.
Seeder felvonja a szemöldökét, mire elkezdem magyarázni.
- Ha aranyos leszek, mindenki alábecsül. Pedig nem kéne. Hét pontot kaptam, és ez igen nagy szó. Legyek inkább titokzatos. - mondom.
- Aranyos. - mondja Seeder.
- Titokzatos. - vágok vissza.
- Aranyos.
- Vidám.
- Aranyos.
- Vicces
- Aranyos. - mondja még mindig teljes nyugodtsággal mentorom.
- Nem.
- De.
- Nem - tiltakozok. Nagy levegőt vesz, és átgondolja a dolgokat. Homloka hol ráncba szalad, hol kisimul. Ásítok.
- Nem muszáj felfedned a valódi éned. Legyél pimasz. - felcsillan a szemem. - Cserfesen mosolyogsz, vihogsz, és kitérsz a válasz alól, beszólsz Ceasarnak. De csak is humorosan, amitől elfog olvadni a közönség.
- Oké. De menni fog? - kérdezem. Seeder elmosolyodik, hogy végre beadtam a derekam.
- Csak rajtad múlik drágám. - mondja a mentorom. Bólintok. Seeder egy pillanat alatt Ceasar Flickerman bőrébe bújik, és kérdéseket tesz fel, viccelődik velem, én meg próbálok minél pimaszabb lenni, de csak is mértékkel. Hogy olyan aranyosan legyek pimasz. Az elején nem megy annyira, de a végére egészen belejövök. Nagyon várom már az interjút. Örülök annak, hogy nem sokára túl lehetünk rajta. Túl leszünk aztán... Jön az utolsó akadály. Az Aréna. Bezárnak minket, 23 másik gyerekkel, akik egytől egyig - na jó, azért nem mind - a halálomat akarja. Én pedig szeretnék kijutni onnan élve. Tudom, hogy lehetetlenség, tudom, hogy őrültség. De attól még vágyakozhatok. Vágyakozhatok anya és a testvéreim iránt. Vágyakozhatok a gyümölcsösökért, a szántóföldekért, a Napért, a csillagokért, a Holdért, a poszátákèrt és mindenért ami az otthonomra emlékeztet. De ezeket a dolgokat nagy valószínűséggel sosem láthatom újra, ami végtelen szomorúsággal tölt el.
Eszembe jut, mit mondott nekem a nagymamám, az előtt, mielőtt meghalt. A házunk előtt épp akkor nyílt ki a virág, amiről a nevemet kaptam. Szedtem neki egy csokor rutát, mert már jó ideje betegeskedett, és szerettem volna felvidítani. Amikor odatettem az asztalunkra, ami mellett az ágya helyezkedett el, elmosolyodott. Ez volt az első őszinte mosolya, mióta beteg lett. A pontos baját, a mai napig nem tudom, de nem is érdekel. Megszorította a kezemet, és fekete szemeibe néztem. Megcsillant benne a fény.
- Ne feledd kincsem. Sosem az a fontos, ami még előttünk van - mondta, normál hangerővel. Elcsuklott a hangja, szeméből lassan eltűnt a fény. - Hanem amit már megtettünk - suttogta, majd örökre elaludt. A kezem volt, amit utoljára szorìtott, a szemem volt, amit utoljára nézett. Én voltam az, akihez utoljára beszélt. Mai napig kísért, az, ahogy meghalt. Előttem, mondhatni a karjaimban halt meg, csöpp kezeimet szorongatva. Megborzongok, s ez segít vissza zökkenni a valóságba. A kép, ami örökre a tudatomba rögzült, most egy pillanatra eltűnik az elmémben, de csak egy ideig. Utána visszatér az utolsó emlékképem arról, akit nagyon szerettem. Seeder pásztáz nagy szemeivel, és vár. Én is rápillantok, majd rajt hagyom tekintetemet.
- Minden rendben, Ruta? - kérdezi. Bólintok, de közben érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Sírtam amikor meghaltak. Apa, nagyi, nagypapi. Mindegyiküknél sírtam, ennyi év után is sírok értük. De ha arra gondolok, hogy nem sokára velük lehetek.... boldogság száguldozik szét az ereimben. Egyrészről. Másrészről pedig beleőrülök a tudatba, hogy nem láhatom többet anyut, és a testvéreimet. De tudom az elvesztett dolgokat kötni olyanokhoz, amiket többé nem látok. Például, Ginny szeme úgy csillog, mint a napfény.
Egy káprázat, ami csak akkor ér véget, ha sötét lesz, ugyanis csak ekkor csukja be. Melani szeme pedig olyan, mint a csoki, amit a cukrázdában szoktam látni. Mindig élvezettel csodálom őket, és elképzelem, ahogy bevethetem a számba. Most adnának csokoládèt, ha kérnék?
- Befejezzük, Ruta?- kérdezi mentorom. Ismét bólintok. Bemegyek a szobámba, és gondolkodok.
Menni fog ez nekem?
Igen.
Menni fog. Küzdök. Megígértem. Kitartok, addig amíg bírok, az után pedig gyorsan meghalok, hogy ne keljen szenvedni. Ha kell, magam metèlem fel az ereimet, csak ne kelljen szenvednem. Ma kihagyom a vacsorát, ès inkább pihengetek, ide oda lézegem, nem törődök semmivel.
Eldobom a tervet, amit mentorommal kidolgoztunk: önmagamat fogom adni.
Nem érdekel.
Hát, jó olvasást drágáim.
Lara
_______________________________
Miután beérkezem a szobámba, alaposan elgondolkodom. Miért mondtam, amit mondtam? Mi értelme volt ennek az egèsznek? Talán szemrehányás a stílustanácsadók és a kísérőm számára? Választ nem kapok a kérdésemre, szóval elfekszem a hatalmas, puha párnákkal teli ágyamon, és magamhoz ölelek egyet. Most tudom csak igazán szemügyre venni ezt az ágyat. Eddig mindig hulla fáradtan estem be, és örültem, ha végre tudtam álommentesen aludni. Most azonban nem voltam fáradt. Ma nem kellett erőlködnöm semmivel, nem gyakoroltam, mondhatni szinte pihentető egy nap volt. A takaró, olyan, mintha fakéreg szerint mintázták volna meg, a párnák pedig fehér, és kék színben pompáznak. Újra eszembe jut a kisfiú. Olyan fiatal. És annyira, de annyira Kapitóliumi. Fájdalom kerít hatalmába. Mi van ha ő fog a legjobban szurkolni annak, hogy meghaljak? Mi van, ha kínoz egy Hivatásos, és a fogadások közepette, bekiabálja, hogy öld meg?! Nem fogom hallani, de akkor is! Valaki azt akarja majd, hogy meghaljak, és nem másért, mint azért, hogy a kedvenc Kiválasztottja túlélje, esetleg megnyerje.
Lehetek valakinek én a kedvence? Nem tudom, hogy a gondolkodásom mikor váltott át álomba, de a következő pillanatban az Arénában vagyok. Az előző példához híven, épp az Első körzet fiú Kiválasztottja kap el. Leüt, elvesztem az eszméletem, azonban, hirtelen Seedert látom magam előtt. Seedert,aki épp dühösen kiabál valakivel. Egy furcsán nyírt szakállú férfivel. Seneca Crane. Seneca egyik pillanatról a másikra eltűnt. Olyan hirtelen, mint ahogy jött. Most épp az anyuka, és a fiú tárgyal Seederrel. Mentorom egy kicsit lágyabb hangra vált, sőt, már-már könyörgőre váltja át hangját. A fiú megszólal.
- Öljék meg! Öljék meg! - öklèt hadonászba kezdi el, majd az anyukája is csatlakozik hozzá. Újabb emberek jönnek, és ők is kántálják vele. Seeder, és Chaff, Haymitc, Finnick, Johanna is ismételgetni kezdi, velük. Majd Katniss, Peeta, Thresh és az összes többi Kiválasztott is. Hogyan kerültek ki az Arénából? Ekkor visszatérek az Arénába, és a fiú egy kést vesz elő. A nyakamhoz szorítja, mire egy sikoltás hagyja el a számat. Felegyenesedek, és kikelek az ágyamból. Kimegyek az erkélyre, de a csendes látvany helyett, egy sötét árny vár rám. Egy sötét árny, amely egy kést pörget a kezei között. Megfodul, hogy szembe legyen velem. Arcán ugyanaz a vigyor ül, mint az álmomban. Felém lép, a késen megcsillan a hold lágy fénye. Hihetetlen. Hogyan jutott be ide? Ráadásul épp itt, az erkélyemen keresztül, amit egy erőtér véd. Újabb lépést tesz felém, mire ösztönösen hátralépek. Talán ha most segítségért kiáltok, akkor Thresh, vagy Chaff, esetleg még Seeder is tudna segíteni. Mennyi idő, mire felkellnek, és idevánszorognak? Vagy egyáltalán komolyan veszik? Máskor is sikoltoztam álmomban. Most miért hinnék azt, hogy nem álmodok? Az eszeveszett Hivatásos még egy - két lépéssel közelebb kerül hozzám, mire földbe gyökerezik a lábam. Nem bírok megmozdulni, ereimben száguldozik az adrenalin. Nem hallok mást, csak tulajdon szívdobogásomat. A következő másodpercben, már közvetlen előttem áll, lelök a padlóra, beverem a fejem az ágyba. Ragacsos vérem a padlóra folyik, és hörgő hang tör fel a torkomból. Marvel felém hajol, és kaján vigyor ül arcára. Az ádáz, és vad Hivatásos, mint egy hegy tornyosul felém. Megfogja a kését a jobb kezébe, és a nyakamhoz emeli, úgy,mint az álmomban. A hideg penge beleváj a nyakamba, ismételten felhangzik ajkaim közül az a bizonyos ösztönös sikítás.
Az álomvilág, egy kegyetlen hely. Egy kegyetlen hely, ahol nem állíthatsz meg semmit, csak folynak az események, mint a megeredt patak. Amikor a penge az álam alá ért, és felsikoltottam, ténylegesen felébredtem. Patakokban csorgott rajtam a veríték, homlokom és hajam szintúgy ragacsos volt. Most csak magam elé révedve állok, amikor megnyimordul a parketta. Megilyedek. Reflexből hátrakapok, és megtapogatom a vérzés helyét. Megnézem a tenyeremet, de szerencsére nem piroslik rajta semmi az ég világon. Csupán csak az izzadság csillog a kezemen. Még mindig félek. Ziháva veszem a levegőt, szívem dobogása nem akar lassulni, sőt egyre hevesebben és hevesebben ver, az adrenalin száguldása sem akar alábbhagyni ereimben. Szívemhez kapok, és próbálom egyenletesen szedni a levegőt, de próbálkozásom hasztalan. Hátradőlök az ágyon, és átkarolom magamat, hátha ezzel megnyugodhatok. Sikertelen minden próbálkozásom. Még a párnát is átöleltem, de nem sikerült. Ezen most nagyon segítene egy anyu féle ölelés. Vagy akár bármilyen ölelés. Megnyugodnék, és nem félnék. Szívem még mindig hevesen vágtázik, nem bìrom egyenletesen szedni a levegőt.
Gyötredelmes percek után, amik alatt gyenge kisérleteket tettem, hogy megnyugodjak, inkább feladtam. Most inkább felállok, szapora pulzussal, és hevesen dobbanó szìvvel kimegyek az erkélyre.
Próbálom figyelmen kívül hagyni az ereimben száguldozó adrenalin bombát, és a vér dobolását a fülemben. Gyomrom egyszercsak hatalmasat szaltózik, és elfog a hányinger. Megtámaszkodok az ajtófélfában, és a hasamra szorítom a kezemet. Miután gyomrom lenyugodott - de szívem még mindig nem - kisétálok az erkélyre. Nincs itt senki.
- Csak álom volt. Nincs itt senki. - mondogatom, de hasztalan. Lépteket hallok. A parketta megnyikordul, és reflexből hátra fordulok.
Kishiján felsikoltok, ahogy meglátom Seedert. A magas nőt, aki izmos, aki egyszer már nyert, aki megbosszúlta Körzettársát.
- Rosszat álmodtál? - kérdi. Bólintok, és újra sírni kezdek. Azonban megálljt parancsolok a könnyeknek, és próbálok a szívverésemre is koncentrálni.
- Velem még mostanában is megesik. Pedig egy ideje számomra vége van a szörnyűségeknek. De a mai napig visszatérnek. - a korlátra támaszkodik, és előre réved. A nap még nem egészen bukott fel az égen. Narancssárgás fény tölti be a horizontot, holott nem is látszik innen a Nap.
- Kik térnek vissza? - kèrdezem.
- A Kiválasztottak. A vesztesek. Akiket megöltem. - megborzongok. - Egytől egyig mind kísért. Álmaimban visszatérnek, és úgy ölnek meg, ahogy ők meghaltak. De ez a jobbik eset. - mondja. - Van, amikor csak kiabálnak. Azt kiabálják, a te hibád. A te hibád, hogy meghaltunk.
*
Ott állok, Leiylával a szobám közepén. Gyakorlunk. Gyakoroljuk, hogyan járjak egyenesen, hogyan menjek magassarkúba, és hogyan tudjak sétálni, illetve leülni ebben a hosszú ruhában, ami a talpamig ér. Próbálok koncentrálni, de néha még mindig ráz a hideg a tegnap tórténtektől. Az álmomtól, és amit Seeder mesèlt. A te hibád hogy meghaltunk. Újra megborzongok. Csak reméleni tudom, hogy nem ebben az ocsmány, földig érő, szúrós anyagú, ízléstelen színű ruhában kell lennem. Olyan színe van, mint a fűnek. Nem a szép zöld fűnek, hanem annak, amit már letapostak az állatok és megégetett a nap. De jobb hasonlat, az epe. Olyan zöld, mint az epe.
Borzalmas. Az anyaga olyan, akár egy sündisznó, bőröm minden egyes porcikáját szúrja, ráadásul viszketek is tőle. A magassarkú ennèl még sokkal rosszabb. Vagy tíz centis, és egészen elütő, rózsaszínű, elől pedig fűzős. A gondok már ott kezdődtek, hogy nem tudtam felvenni, Leiylának kellett rámpaszíroznia, majd be is kötnie. Sosem volt rajtam magassarkú, és nem is állt szándékomban a Körzetben ilyet hordani. Ha felvettem volna, nyilván mindenki hülyének néz. Egy ilyenben a járás is életveszélyes, nem hogy a fára mászás és a gyümölcs szedés! Az első két lépésben majdnem kitöröm a bokám, de Leiyla elkap, és próbál kísérni. Így egész jól megy, de amint elenged, rögtön orra bukom.
- Vedd le! - parancsolja. Megpróbálok elsántikálni a székig, ahol felvettem, de semmi esély. Inkább ott ahol elestem, kezdem el leszedni magamról ezt az átkozott cipőt. Hogyan lehet valami ennyire ronda és kényelmetlen is egyben? Az otthoni cipőim is rondák, de legalább kényelmesek. Leiyla kivonul, és telefonál. Nyilván Keylának, hogy eszébe ne jusson magassarkú cipőt tervezni nekem. Miután visszatér, könyvet rak a fejemre, és azt mondja tartsam ott, miközben sétálok. Az első lépésekkel nincs baj, de egy idő után mindig lecsúszik, akármennyire is egyenesen járkálok.
Borzalom.
Amikor delet üt az óra, lefejtem magamról a ruhát, és kimegyünk enni az ebédlőbe. Aszalt gyümölcsök, kandírozott dolgok. Összefolyik a nyál a számban. Megeszem az levest, és repetázok, megeszem a másodikat, és abból is repetázok. Majd a desszertből is kétszer eszem. Hasam majd kipukkad, hányingerem támad. Kezemet a szám elé szorítom, úgy futok a fürdőszobába. Felhajtom a vécè fedelét, és kiadom magamból az ebédet.
Miután határozottan érzem, hogy nem fogok hányni, felállok, és lehúzom a vécé gusztustalan tartalmát. Megmosom a fogam, hogy kiüzzem számból ezt a kegyetlen ízt. Délután Seederrel készülök. Nem tudom mit csinálunk majd, de határozottan jobban fogom élvezni, mint a bokakitörős tűsarkút.
- Nos Ruta, szerinted mit fogunk csinálni? -kérdezi mentorom, miközben a kanapéra invitál.
- Fogalmam sincs - felelem, miközben megrázom a fejem.
- Kitaláljuk, hogyan tálaljunk téged. Nyilván aranyos leszel. Egy édes cukorfalat.
- Nem - vágom rá, a kelleténél egy kicsit élesebben. - Nem.
Seeder felvonja a szemöldökét, mire elkezdem magyarázni.
- Ha aranyos leszek, mindenki alábecsül. Pedig nem kéne. Hét pontot kaptam, és ez igen nagy szó. Legyek inkább titokzatos. - mondom.
- Aranyos. - mondja Seeder.
- Titokzatos. - vágok vissza.
- Aranyos.
- Vidám.
- Aranyos.
- Vicces
- Aranyos. - mondja még mindig teljes nyugodtsággal mentorom.
- Nem.
- De.
- Nem - tiltakozok. Nagy levegőt vesz, és átgondolja a dolgokat. Homloka hol ráncba szalad, hol kisimul. Ásítok.
- Nem muszáj felfedned a valódi éned. Legyél pimasz. - felcsillan a szemem. - Cserfesen mosolyogsz, vihogsz, és kitérsz a válasz alól, beszólsz Ceasarnak. De csak is humorosan, amitől elfog olvadni a közönség.
- Oké. De menni fog? - kérdezem. Seeder elmosolyodik, hogy végre beadtam a derekam.
- Csak rajtad múlik drágám. - mondja a mentorom. Bólintok. Seeder egy pillanat alatt Ceasar Flickerman bőrébe bújik, és kérdéseket tesz fel, viccelődik velem, én meg próbálok minél pimaszabb lenni, de csak is mértékkel. Hogy olyan aranyosan legyek pimasz. Az elején nem megy annyira, de a végére egészen belejövök. Nagyon várom már az interjút. Örülök annak, hogy nem sokára túl lehetünk rajta. Túl leszünk aztán... Jön az utolsó akadály. Az Aréna. Bezárnak minket, 23 másik gyerekkel, akik egytől egyig - na jó, azért nem mind - a halálomat akarja. Én pedig szeretnék kijutni onnan élve. Tudom, hogy lehetetlenség, tudom, hogy őrültség. De attól még vágyakozhatok. Vágyakozhatok anya és a testvéreim iránt. Vágyakozhatok a gyümölcsösökért, a szántóföldekért, a Napért, a csillagokért, a Holdért, a poszátákèrt és mindenért ami az otthonomra emlékeztet. De ezeket a dolgokat nagy valószínűséggel sosem láthatom újra, ami végtelen szomorúsággal tölt el.
Eszembe jut, mit mondott nekem a nagymamám, az előtt, mielőtt meghalt. A házunk előtt épp akkor nyílt ki a virág, amiről a nevemet kaptam. Szedtem neki egy csokor rutát, mert már jó ideje betegeskedett, és szerettem volna felvidítani. Amikor odatettem az asztalunkra, ami mellett az ágya helyezkedett el, elmosolyodott. Ez volt az első őszinte mosolya, mióta beteg lett. A pontos baját, a mai napig nem tudom, de nem is érdekel. Megszorította a kezemet, és fekete szemeibe néztem. Megcsillant benne a fény.
- Ne feledd kincsem. Sosem az a fontos, ami még előttünk van - mondta, normál hangerővel. Elcsuklott a hangja, szeméből lassan eltűnt a fény. - Hanem amit már megtettünk - suttogta, majd örökre elaludt. A kezem volt, amit utoljára szorìtott, a szemem volt, amit utoljára nézett. Én voltam az, akihez utoljára beszélt. Mai napig kísért, az, ahogy meghalt. Előttem, mondhatni a karjaimban halt meg, csöpp kezeimet szorongatva. Megborzongok, s ez segít vissza zökkenni a valóságba. A kép, ami örökre a tudatomba rögzült, most egy pillanatra eltűnik az elmémben, de csak egy ideig. Utána visszatér az utolsó emlékképem arról, akit nagyon szerettem. Seeder pásztáz nagy szemeivel, és vár. Én is rápillantok, majd rajt hagyom tekintetemet.
- Minden rendben, Ruta? - kérdezi. Bólintok, de közben érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Sírtam amikor meghaltak. Apa, nagyi, nagypapi. Mindegyiküknél sírtam, ennyi év után is sírok értük. De ha arra gondolok, hogy nem sokára velük lehetek.... boldogság száguldozik szét az ereimben. Egyrészről. Másrészről pedig beleőrülök a tudatba, hogy nem láhatom többet anyut, és a testvéreimet. De tudom az elvesztett dolgokat kötni olyanokhoz, amiket többé nem látok. Például, Ginny szeme úgy csillog, mint a napfény.
Egy káprázat, ami csak akkor ér véget, ha sötét lesz, ugyanis csak ekkor csukja be. Melani szeme pedig olyan, mint a csoki, amit a cukrázdában szoktam látni. Mindig élvezettel csodálom őket, és elképzelem, ahogy bevethetem a számba. Most adnának csokoládèt, ha kérnék?
- Befejezzük, Ruta?- kérdezi mentorom. Ismét bólintok. Bemegyek a szobámba, és gondolkodok.
Menni fog ez nekem?
Igen.
Menni fog. Küzdök. Megígértem. Kitartok, addig amíg bírok, az után pedig gyorsan meghalok, hogy ne keljen szenvedni. Ha kell, magam metèlem fel az ereimet, csak ne kelljen szenvednem. Ma kihagyom a vacsorát, ès inkább pihengetek, ide oda lézegem, nem törődök semmivel.
Eldobom a tervet, amit mentorommal kidolgoztunk: önmagamat fogom adni.
Nem érdekel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése