Kritika

Haliiiii

Megkaptam az első kritikámat.

 

Ide kattintva érhető el

 

Nézzétek, meg, kíváncs vagyok a TI véleményetekre is! 

L<3

8. fejezet

Pfuu, hát mondhatom,ez egy gyötredelmes fejezet lett. Nagyon nehezen íródott meg, de ennek ellenére, ez az egyik kedvencem. Bár, Ruta történetének mindegyike a szívem csücske(ha szabad ilyet mondanom)
Hát, jó olvasást drágáim.
Lara
_______________________________
Miután beérkezem a szobámba, alaposan elgondolkodom. Miért mondtam, amit mondtam? Mi értelme volt ennek az egèsznek? Talán szemrehányás a stílustanácsadók és a kísérőm számára? Választ nem kapok a kérdésemre, szóval elfekszem a hatalmas, puha párnákkal teli ágyamon, és magamhoz ölelek egyet. Most tudom csak igazán szemügyre venni ezt az ágyat. Eddig mindig hulla fáradtan estem be, és örültem, ha végre tudtam álommentesen aludni. Most azonban nem voltam fáradt. Ma nem kellett erőlködnöm semmivel, nem gyakoroltam, mondhatni szinte pihentető egy nap volt. A takaró, olyan, mintha  fakéreg szerint mintázták volna meg, a párnák pedig fehér, és kék színben pompáznak. Újra eszembe jut a kisfiú. Olyan fiatal. És annyira, de annyira Kapitóliumi. Fájdalom kerít hatalmába. Mi van ha ő fog a legjobban szurkolni annak, hogy meghaljak? Mi van, ha kínoz egy Hivatásos, és a fogadások közepette, bekiabálja, hogy öld meg?! Nem fogom hallani, de akkor is! Valaki azt akarja majd, hogy meghaljak, és nem másért, mint azért, hogy a kedvenc Kiválasztottja túlélje, esetleg megnyerje.
Lehetek valakinek én a kedvence? Nem tudom, hogy a gondolkodásom mikor váltott át álomba, de a következő pillanatban az Arénában vagyok. Az előző példához híven, épp az Első körzet fiú Kiválasztottja kap el. Leüt, elvesztem az eszméletem, azonban, hirtelen Seedert látom magam előtt. Seedert,aki épp dühösen kiabál valakivel. Egy furcsán nyírt szakállú férfivel. Seneca Crane. Seneca egyik pillanatról a másikra eltűnt. Olyan hirtelen, mint ahogy jött. Most épp az anyuka, és a fiú tárgyal Seederrel. Mentorom egy kicsit lágyabb hangra vált, sőt, már-már könyörgőre váltja át hangját. A fiú megszólal.
- Öljék meg! Öljék meg! - öklèt hadonászba kezdi el, majd az anyukája is csatlakozik hozzá. Újabb emberek jönnek, és ők is kántálják vele. Seeder, és Chaff, Haymitc, Finnick, Johanna is  ismételgetni kezdi, velük. Majd Katniss, Peeta, Thresh és az összes többi Kiválasztott is. Hogyan kerültek ki az Arénából? Ekkor visszatérek az Arénába, és a fiú egy kést vesz elő. A nyakamhoz szorítja, mire egy sikoltás hagyja el a számat. Felegyenesedek, és kikelek az ágyamból. Kimegyek az erkélyre, de a csendes látvany helyett, egy sötét árny vár rám. Egy sötét árny, amely egy kést pörget a kezei között. Megfodul, hogy szembe legyen velem. Arcán ugyanaz a vigyor ül, mint az álmomban. Felém lép, a késen megcsillan a hold lágy fénye. Hihetetlen. Hogyan jutott be ide? Ráadásul épp itt, az erkélyemen keresztül, amit egy erőtér véd. Újabb lépést tesz felém, mire ösztönösen hátralépek. Talán ha most segítségért kiáltok, akkor Thresh, vagy Chaff, esetleg még Seeder is tudna segíteni. Mennyi idő, mire felkellnek, és idevánszorognak? Vagy egyáltalán komolyan veszik? Máskor is sikoltoztam álmomban. Most miért hinnék azt, hogy nem álmodok? Az eszeveszett Hivatásos még egy - két lépéssel közelebb kerül hozzám, mire földbe gyökerezik a lábam. Nem bírok megmozdulni, ereimben száguldozik az adrenalin. Nem hallok mást, csak tulajdon szívdobogásomat. A következő másodpercben, már közvetlen előttem áll, lelök a padlóra, beverem a fejem az ágyba. Ragacsos vérem a padlóra folyik, és hörgő hang tör fel a torkomból. Marvel felém hajol, és kaján vigyor ül arcára. Az ádáz, és vad Hivatásos, mint egy hegy tornyosul felém. Megfogja a kését a jobb kezébe, és a nyakamhoz emeli, úgy,mint az álmomban. A hideg penge beleváj a nyakamba, ismételten felhangzik ajkaim közül az a bizonyos ösztönös sikítás.
Az álomvilág, egy kegyetlen hely. Egy kegyetlen hely, ahol nem állíthatsz meg semmit, csak folynak az események, mint a megeredt patak. Amikor a penge az álam alá ért, és felsikoltottam, ténylegesen felébredtem. Patakokban csorgott rajtam a veríték, homlokom és hajam szintúgy ragacsos volt. Most csak magam elé révedve állok, amikor megnyimordul a parketta.  Megilyedek. Reflexből hátrakapok, és megtapogatom a vérzés helyét. Megnézem a tenyeremet, de szerencsére nem piroslik rajta semmi az ég világon. Csupán csak az izzadság csillog a kezemen. Még mindig félek. Ziháva veszem a levegőt, szívem dobogása nem akar lassulni, sőt egyre hevesebben és hevesebben ver, az adrenalin száguldása sem akar alábbhagyni ereimben. Szívemhez kapok, és próbálom egyenletesen szedni a levegőt, de próbálkozásom hasztalan. Hátradőlök az ágyon, és átkarolom magamat, hátha ezzel megnyugodhatok. Sikertelen minden próbálkozásom. Még a párnát is átöleltem, de nem sikerült. Ezen most nagyon segítene egy anyu féle ölelés. Vagy akár bármilyen ölelés. Megnyugodnék, és nem félnék. Szívem még mindig hevesen vágtázik, nem bìrom egyenletesen szedni a levegőt.
Gyötredelmes percek után, amik alatt gyenge kisérleteket tettem, hogy megnyugodjak, inkább feladtam. Most inkább felállok, szapora pulzussal, és hevesen dobbanó szìvvel kimegyek az erkélyre.
Próbálom figyelmen kívül hagyni az ereimben száguldozó adrenalin bombát, és a vér dobolását a fülemben. Gyomrom egyszercsak hatalmasat szaltózik, és elfog a hányinger. Megtámaszkodok az ajtófélfában, és a hasamra szorítom a kezemet. Miután gyomrom lenyugodott - de szívem még mindig nem - kisétálok az erkélyre. Nincs itt senki.
- Csak álom volt. Nincs itt senki. - mondogatom, de hasztalan. Lépteket hallok. A parketta megnyikordul, és reflexből hátra fordulok.
Kishiján felsikoltok, ahogy meglátom Seedert. A magas nőt, aki izmos, aki egyszer már nyert, aki megbosszúlta Körzettársát.
- Rosszat álmodtál? - kérdi. Bólintok, és újra sírni kezdek. Azonban megálljt parancsolok a könnyeknek, és próbálok a szívverésemre is koncentrálni.
- Velem még mostanában is megesik. Pedig egy ideje számomra vége van a szörnyűségeknek. De a mai napig visszatérnek. - a korlátra támaszkodik, és előre réved. A nap még nem egészen bukott fel az égen. Narancssárgás fény tölti be a horizontot, holott nem is látszik innen a Nap.
- Kik térnek vissza? - kèrdezem.
- A Kiválasztottak. A vesztesek. Akiket megöltem. - megborzongok. - Egytől egyig mind kísért. Álmaimban visszatérnek, és úgy ölnek meg, ahogy ők meghaltak. De ez a jobbik eset. - mondja. - Van, amikor csak kiabálnak. Azt kiabálják, a te hibád. A te hibád, hogy meghaltunk.
*
Ott állok, Leiylával a szobám közepén. Gyakorlunk. Gyakoroljuk, hogyan járjak egyenesen, hogyan menjek magassarkúba, és hogyan tudjak sétálni, illetve leülni ebben a hosszú ruhában, ami a talpamig ér. Próbálok koncentrálni, de néha még mindig ráz a hideg a tegnap tórténtektől. Az álmomtól, és amit Seeder mesèlt. A te hibád hogy meghaltunk. Újra megborzongok. Csak reméleni tudom, hogy nem ebben az ocsmány, földig érő,  szúrós anyagú, ízléstelen színű ruhában kell lennem. Olyan színe van, mint a fűnek. Nem a szép zöld fűnek, hanem annak, amit már letapostak az állatok és megégetett a nap. De jobb hasonlat, az epe. Olyan zöld, mint az epe.
Borzalmas. Az anyaga olyan, akár egy sündisznó, bőröm minden egyes porcikáját szúrja, ráadásul viszketek is tőle. A magassarkú ennèl még sokkal rosszabb. Vagy tíz centis, és egészen elütő, rózsaszínű, elől pedig fűzős. A gondok már ott kezdődtek, hogy nem tudtam felvenni, Leiylának kellett rámpaszíroznia, majd be is kötnie. Sosem volt rajtam magassarkú, és nem is állt szándékomban a Körzetben ilyet hordani. Ha felvettem volna, nyilván mindenki hülyének néz. Egy ilyenben a járás is életveszélyes, nem hogy a fára mászás és a gyümölcs szedés! Az első két lépésben majdnem kitöröm a bokám, de Leiyla elkap, és próbál kísérni. Így egész jól megy, de amint elenged, rögtön orra bukom.
- Vedd le! - parancsolja. Megpróbálok elsántikálni a székig, ahol felvettem, de semmi esély. Inkább ott ahol elestem, kezdem el leszedni magamról ezt az átkozott cipőt. Hogyan lehet valami ennyire ronda és kényelmetlen is egyben? Az otthoni cipőim is rondák, de legalább kényelmesek. Leiyla kivonul, és telefonál. Nyilván Keylának, hogy eszébe ne jusson magassarkú cipőt tervezni nekem. Miután visszatér, könyvet rak a fejemre, és azt mondja tartsam ott, miközben sétálok. Az első lépésekkel nincs baj, de egy idő után mindig lecsúszik, akármennyire is egyenesen járkálok.
Borzalom.
Amikor delet üt az óra, lefejtem magamról a ruhát,  és kimegyünk enni az ebédlőbe. Aszalt gyümölcsök, kandírozott dolgok. Összefolyik a nyál a számban. Megeszem az levest, és repetázok, megeszem a másodikat, és abból is repetázok. Majd a desszertből is kétszer eszem.  Hasam majd kipukkad, hányingerem támad. Kezemet a szám elé szorítom, úgy futok a fürdőszobába. Felhajtom a vécè fedelét, és kiadom magamból az ebédet.
Miután határozottan érzem, hogy nem fogok hányni, felállok, és lehúzom a vécé gusztustalan tartalmát. Megmosom a fogam, hogy kiüzzem számból ezt a kegyetlen ízt. Délután Seederrel készülök. Nem tudom mit csinálunk majd, de határozottan jobban fogom élvezni, mint a bokakitörős tűsarkút.
- Nos Ruta, szerinted mit fogunk csinálni? -kérdezi mentorom, miközben a kanapéra invitál.
- Fogalmam sincs - felelem, miközben megrázom a fejem.
- Kitaláljuk, hogyan tálaljunk téged. Nyilván aranyos leszel. Egy édes cukorfalat.
- Nem - vágom rá, a kelleténél egy kicsit élesebben. - Nem.
Seeder felvonja a szemöldökét, mire elkezdem magyarázni.
- Ha aranyos leszek, mindenki alábecsül. Pedig nem kéne. Hét pontot kaptam, és ez igen nagy szó. Legyek inkább titokzatos. - mondom.
- Aranyos. - mondja Seeder.
- Titokzatos. - vágok vissza.
- Aranyos.
- Vidám.
- Aranyos.
- Vicces
- Aranyos. - mondja még mindig teljes nyugodtsággal mentorom.
- Nem.
- De.
- Nem - tiltakozok. Nagy levegőt vesz, és átgondolja a dolgokat. Homloka hol ráncba szalad, hol kisimul. Ásítok.
- Nem muszáj felfedned a valódi éned. Legyél pimasz. - felcsillan a szemem. - Cserfesen mosolyogsz, vihogsz, és kitérsz a válasz alól, beszólsz Ceasarnak. De csak is humorosan, amitől elfog olvadni a közönség.
- Oké. De menni fog? - kérdezem. Seeder elmosolyodik, hogy végre beadtam a derekam.
- Csak rajtad múlik drágám. - mondja a mentorom. Bólintok. Seeder egy pillanat alatt Ceasar Flickerman bőrébe bújik, és kérdéseket tesz fel, viccelődik velem, én meg próbálok minél pimaszabb lenni, de csak is mértékkel. Hogy olyan aranyosan legyek pimasz. Az elején nem megy annyira, de a végére egészen belejövök. Nagyon várom már az interjút. Örülök annak, hogy nem sokára túl lehetünk rajta. Túl leszünk aztán... Jön az utolsó akadály. Az Aréna. Bezárnak minket, 23 másik gyerekkel, akik egytől egyig - na jó, azért nem mind - a halálomat akarja. Én pedig szeretnék kijutni onnan élve. Tudom, hogy lehetetlenség, tudom, hogy őrültség. De attól még vágyakozhatok. Vágyakozhatok anya és a testvéreim iránt. Vágyakozhatok a gyümölcsösökért, a szántóföldekért, a Napért, a csillagokért, a Holdért, a poszátákèrt és mindenért ami az otthonomra emlékeztet. De ezeket a dolgokat nagy valószínűséggel sosem láthatom újra, ami végtelen szomorúsággal tölt el.
Eszembe jut, mit mondott nekem a nagymamám, az előtt, mielőtt meghalt. A házunk előtt épp akkor nyílt ki a virág, amiről a nevemet kaptam. Szedtem neki egy csokor rutát, mert már jó ideje betegeskedett, és szerettem volna felvidítani. Amikor odatettem az asztalunkra, ami mellett az ágya helyezkedett el, elmosolyodott. Ez volt az első őszinte mosolya, mióta beteg lett. A pontos baját, a mai napig nem tudom, de nem is érdekel. Megszorította a kezemet, és fekete szemeibe néztem. Megcsillant benne a fény.
- Ne feledd kincsem. Sosem az a fontos, ami még előttünk van - mondta, normál hangerővel. Elcsuklott a hangja, szeméből lassan eltűnt a fény. - Hanem amit már megtettünk - suttogta, majd örökre elaludt. A kezem volt, amit utoljára szorìtott, a szemem volt, amit utoljára nézett. Én voltam az, akihez utoljára beszélt. Mai napig kísért, az, ahogy meghalt. Előttem, mondhatni a karjaimban halt meg, csöpp kezeimet szorongatva. Megborzongok, s ez segít vissza zökkenni a valóságba. A kép, ami örökre a tudatomba rögzült, most egy pillanatra eltűnik az elmémben, de csak egy ideig. Utána visszatér az utolsó emlékképem arról, akit nagyon szerettem. Seeder pásztáz nagy szemeivel, és vár. Én is rápillantok, majd rajt hagyom tekintetemet.
- Minden rendben, Ruta? - kérdezi. Bólintok, de közben érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Sírtam amikor meghaltak. Apa, nagyi, nagypapi. Mindegyiküknél sírtam, ennyi év után is sírok értük. De ha arra gondolok, hogy nem sokára velük lehetek.... boldogság száguldozik szét az ereimben. Egyrészről. Másrészről pedig beleőrülök a tudatba, hogy nem láhatom többet anyut, és a testvéreimet. De tudom az elvesztett dolgokat kötni olyanokhoz, amiket többé nem látok. Például, Ginny szeme úgy csillog, mint a napfény.
Egy káprázat, ami csak akkor ér véget, ha sötét lesz, ugyanis csak ekkor csukja be. Melani szeme pedig olyan, mint a csoki, amit a cukrázdában szoktam látni. Mindig élvezettel csodálom őket, és elképzelem, ahogy bevethetem a számba. Most adnának csokoládèt, ha kérnék?
- Befejezzük, Ruta?- kérdezi mentorom. Ismét bólintok. Bemegyek a szobámba, és gondolkodok.
Menni fog ez nekem?
Igen.
Menni fog. Küzdök. Megígértem. Kitartok, addig amíg bírok, az után pedig gyorsan meghalok, hogy ne keljen szenvedni. Ha kell, magam metèlem fel az ereimet, csak ne kelljen szenvednem. Ma kihagyom a vacsorát, ès inkább pihengetek, ide oda lézegem, nem törődök semmivel.
Eldobom a tervet, amit mentorommal kidolgoztunk: önmagamat fogom adni.
Nem érdekel.

Késès

Sziasztok, nagyon sajnálom, nem tudok új részt hozni ma. Tegnap még be tudtam volna szorítani, de ez sem jött össze, mert elhúzódott a pakolás. Ma indulok egy három napos kirándulásra, ezért ez egy gyors, és kapkodott bejegyzés. Két napig nem tudok lenni, semmiképp, de vasárnap dèlután(gyereknap ó jeeej) megpróbálok feljönni, hozni az új részt.
Tényleg sajnálom, de ott valószínűleg nem lesz wifi.
Kitartás, és sose hagyjon el a remény!
Ölelés: Lara

7. fejezet.

El sem hiszem...ez az utolsó fejezet amit olvastatok.Vagyis, ennek a végét még nem kaptátok meg, szóval hajrá, jó olvasást.
Véleményeket továbbra is várom. :)
L<3
__________________________

Mindenki itt van. Várják az ő idejüket. Azt a tizenöt percet, ahol megtudják mutatni mit tudnak,és erre pontot adnak a Játékmesterek. Most megy be az Ötödik Körzet lány Kiválasztotja. Még 11-en vannak előttem. Tizenötpercem lesz bemutatni mit tudok. Thresh előbb túl lesz rajta,mint én, ugyanis a fiúk mennek be előbb. Hátradöntöm a fejemet a szék támlájára. Most ismételten elfogott a honvágy, szívem szerint hazáig rohannék. Vagy ami egyszerűbb lenne, a földön fekve visítozva sírnék. De nem lehet. Kűzdenem kell. Addig, amíg csak bírok. Katnissre és Peetára pillantok. A fiú szemében ismételten látom azt a csillogást, ahogyan Katnissre pillant. A lány viszont annyira közömbösen néz rá...

 

 Amikor Threst hívják be,elfog a rettegés. Szívem vadul kalimpál, ennek ritmusára dobol a vér a fülemben. Ezen múlik az életem. Tizenötperc, és én jövök. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy vajon mibe vagyok a legjobb. Az ehető növények? A fára mászás? A parittyázás? Rengeteget gondolkodtam, és egyszercsak meghallottam a nevemet. Beszólítottak. Hátranéztem a Tizenkettesek fele, majd elindultam. Az ajtó kinyílott, és megpillantottam a Játékmestereket. Ereimben megfagyott a vér. Rám néztek,majd sóhajtottak. A fegyverekhez szaladtam, majd felkaltam egy parittyát, és köveket. A fákhoz indulok, és mászni kezdek. Olyan magasra mászok amennyire csak bírok, felállok egy villás elágazáshoz, kisétálok egészen addig, amíg elbír az ág. Innen pont rálátok a a bábukra, amiken a céltáblák vannak. Kettőt fejbe dobok. Átugrok a legközelebbi fára, még magasabbra mászom, majd újra előveszem a parittyákat. Egyet szintén fejbe dobok, egyet pedig karon. A következő fa legalább négy méterre van tőlem. Ha ezt megcsinálom, akkor büszke lehetek magamra. Ekkorát még sosem ugrottam. Még három kövem van. Tervem megváltoztatom, és inkább visszafordulok az előbbi fához. Ugrás közben célzok, és dobok a parittyámmal. Amint megkapaszkodok a fa ismerős erezetében, hallom is a kő koppanását. Felmászok a lombsátor takarásába, és elfütyülőm a dalocskámat, pusztán tiszteler adásból, majd nagy levegőt veszek, és az előző fára röppenek vissza. Itt van a nagy ugrás, amitől egy kicsit megijedek. A villás elágazás, amin állok, szinte teljesen egyenes, látszik rajta, hogy mesterséges. Húsz-huszonnöt centi  széles, lábam játszva elfér rajta. Az ág vége előtt harminc centivel kezd elvékonyodni. Mennyi időm van még? Tik-tak-tik-tak. Ketyeg az órám. Döntenem kell. Megcsináljam? Vagy inkább nem kéne? Mi lesz ha leesek és megsérülök? A főjátékmester, Seneca Crane köhint, ami egy kis energiát, s bátorságot ad. Futásnak iramodok a faágon, majd elrugaszkodok a nagyon vékony része előtt. Métereket repülök-édes Istenem, ne hagyj cserbe! Magamban imádkozok, miközben még mindig lendületben vagyok. A gravitáció vészesen húz lefelé, próbálok még lendületet adni magamnak,de a levegőröl nem bírok elrugaszkodni. Hatalmas erővel csapódok be a fa oldalához, szorosan átkarolom, nehogy leessek. A fára nézek, ahol az előbb voltam. Lejjebb ugyan, mint az ág ahonnan elrugaszkodtam, de sikerült átugranom. Megkapaszkodok egy kiálló ág kezdeményben, és felhúzom magam. Amikor olyan magasan vagyok, mint az előbb- legalább hét méter magasan- átugrok a falra. Megkapaszkodok a kiálló téglákba, és oldalasan kezdek mászni. Elmászok a Játékmesterekig, megállok előttük.  Integetek nekik, majd a következő pillanatban megfordulok és elugrok. A levegőben megpördülök-szaltónak is lehetne nevezni-és talpon érkezek. Elmosolyodok, és épp ekkor megszólal egy duda.
- Elmehetsz.-mondja Seneca. Elégedetten megfordulok, és kisétálok.
*
A lift felfele szállít, miközben agyalok. Azon, hogy mennyi pontot érhet ez a kis előadás. Ide-oda ugrándoztam, és elhajítottam pár követ. Félek. Ha kevés pontot kapok, nem lesznek támogatóim, de legalább a Hivatásosak is leszállnak rólam. Nem foglalkoznak azokkal, akik ötnél kevesebb pontot kapnak. Bár, azok rendszerint a Viadal előtti vérfürdőben életüket vesztik. Miután a lift megáll, a szobámba indulok, azonban Seeder és Chaff megállít.
-Na,hogy ment, Ruta?-kérdi új mentorom. Megvonom a vállam.
- Nem elég jól. - motyogom. Könnycseppek szántották végig puha arcbőröm, ahogyan arra gondoltam, hogy nem sokára megkapom a pontszámomat. Nem sokára kezdődik. A műsor, ahol minden egyes versenyző megtudja a pontszámát. Félek. Nagyon, nagyon. Tizenkét pontot lehet összességében kapni, de a maximum-tudtommal- csak tíz volt eddig. Senki soha nem kapott tizenegy, vagy tizenkét pontot. De ha valaki kapna, biztos, hogy egy Hivatásos Kiválasztott lenne. Én annak is örülnék, ha egyáltalán négy, vagy öt ponttal megszánnának. Már csak pár perc. Chaff ráparancsol Threshre, hogy azonnal jöjjön ide. Morcosan bár, de kivánszorog. Nem látom az izgalmat a szemében. Mintha egyáltalán nem lenne kíváncsi a pontszámára. A televízió bekapcsol,és megjelenik benne Ceasar Flickerman, hogy elmondja a pontszámokat. Az Első, Második, Negyedik Körzet Kiválasztottjai, szokásukhoz híven 9-10 pontot kapnak. Az Ötödik Körzet Női Kiválasztottja ötöt. Ennyit bírok megjegyezni. Thresh arcképe villan a képernyőre, majd alá egy szám. 9. Ennyit kapott, pedig nem is Hivatásos.
- Gratulálok!-mondom. Bólint. Én lelkesebb vagyok mint ő, szó se róla.
- Köszönöm. - válaszolja. Az én arcom jelenik meg a nagyméretű tévén. Mutató és hüvelyk ujjam mindkét kezemen összekulcsolom. Kérlek!-fohászkodok. Arcképem alatt megjelenik a pontszámom. Lélegzetem elakad, könnyek buknak ki a szememből. 7 pont. Örömömben felpattanok, és ugrálni kezdek. Időközben Thresh is felállt, szóval ő volt a legközelebb ahhoz, hogy meg tudjam ölelni. Erősen átkaroltam a derekát, először tétovázott, majd ő is megölelt. Felvett az ölébe, és úgy tartott mint egy kisbabát. Nyakát szorongattam. Anya is látta. Ginny is. Melani is. És a többiek is. Hét pontot kaptam. Boldogságom szárnyal, szó szerint szárnyakat növesztettem magamnak. Thresh lerak, ugyanis jönnek a Tizenkettesek. Peeta pontszámát pont nem láttam, de Katnissére visszatértem a normális viselkedésemhez. A lány arca alatt megjelenik a 11-es szám. Szám és szemem hatalmasra kerekedik, köpni nyelni nem tudok. Mit csinálhatott, hogy elérte azt,amit a Hivatásosaknak sem sikerült? Szám még hatalmasabb mosolyra húzódott. 7 pont. A hetes szám vilózott a szemem előtt, boldogságom az egekbe szökött. Az otthoniak tudják, hogy nem vagyok annyira esetlen, és a támogatók is tudják. Felpattanok, és ugrálni kezdek
Beszökdécselek a szobámba, és nagy lendülettel ráugrom az ágyra. Mosolygok, magamhoz szorítom a párnámat. Nem bírok tovább feküdni, felkelek, és az erkélyemhez megyek. Ujjaimat az erőtérhez tapasztom. Furcsa bizsergés járja át, de ez még jobban megmosolyogtat. Az utcákon még mindig puccosabbnál puccosabb emberek sétáltak. Egy kisfiú, aki olyan hat éves lehetett, mutogatni kezdett felém. Egészen közel volt, ráadásul még kiabált is.
- Ott vannak, mami! Ott vannak!- húzza meg anyukája szoknyáját. Ő válaszol rá valamit, de olyan halkan suttog, hogy nem lehet érteni.
- Versenyezzetek! Öljétek meg egymást! Öljétek meg egymást! Nyerjen a legerősebb! - rikoltozza felém. Az anyukája hangosan felnevet. A boldogságom alább hagy. Öljétek meg egymást!- viszhangzik fejemben a mondat. Még mindig nem hiszem el, hogy valaki ennyire... Kapitóliumi legyen. Ez a kisfiú még nagyon fiatal, még is valóság show-ként tekint az emberek lemészárlására. Elfacsarodik a szívem. Persze, ha neki kellene részt vennie ezen, ha neki is minden év rettegésben telne, nehogy kihúzzák, más lenne a helyzet. Ha nem a Tizenegyedik gyümölcsesei közé születtem volna, hanem ide, a Kapitóliumba, akkor én is így gondolkodnék, mint ez a fiú. Élvezném a szenvedésüket, talán fogadásokat is kötnék. Élvezném, ahogy 24 ártatlan gyerek megöli egymást, mert én nekem nem kéne ilyet átélnem. Reménykedni tudok csak, hogy lesz valaki egyszer, aki szembe szegül a Kalitóliummal, aki legyőzi Snow hatalmát. Ha én esetleg ezt már nem érem meg, ami egyenlő a valószínűvel, akkor már anyuéknak legyen jó. Bár, nem valószínű, hogy lesz ilyen ember az életben. De a remény hal meg utoljára. És ez a jelmondat a legfontosabb itt, a Viadalon. Sose hagyjon el a remény! A remény, az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Az élet igazságtalan. A napsugár elkezdett lebukni a felhők között, és ahogy lejjebb és lejjebb vándorolt, egyre sötétebb lett. A kisfiú és az anyukája hazafele igyekezett. A holnapi nap lesz a következő mérföldkövem a Viadalon. A nap folyamán az interjúkra fogunk készülni, amit Ceasar Flickermannak adunk holnap este. Minden Körzet Kiválasztottai, szèp ruhába öltöztetve, kicicomázva, Panem Kapitóliumi lakosai előtt beszél erről-arról. Lehetne egy szokványos interjú is, amit a győztesekkel szoktak készíteni, azonban ezen a Támogatók múlnak. Minél meggyőzőbb vagy, annál több támogatód lesz. Minél nagyobb volt a pontszámod, annál esélyesebb lehetsz, szintén támogatók körében, vagy akár magán a Viadalon. Ha a pontszámod is magas, és el tudod adni magad az interjún, szinte nyert ügyed van. Nyert ügyed van, csak a többi Kiválasztottat kell megölnöd, de a Hivatásosoknak ez puszta gyerekjáték. Őket nem érdekli, hogy meghalnak-e, az meg végképp nem, ha más hal meg, történetesen azok, akiket ők öltek meg. Kiskorukban kezdik el a Kiképzésüket, hozzáteszem, szabálytalanul. Beállok a zuhanyzóba. Most muszáj villanyt kapcsolnom, ugyanis amig az erkélyes gondolkodtam, a nap teljesen lebukott a horizont mögé. Beállok a lágy permet alá, és hagyom, hogy kényesztessen. A legkímélőbb, és legkényesztetőbb funkciót állítom be. Ahogy a lágy cseppek egyesével végig gördülnek a testem minden porcikáján, újra boldog leszek. Szemem előtt fel-fel villódzik a hetes szám. A pontszámom, amit kaptam. Az osztálytársaim büszkék lehetnek rám? Remélem, bár az ő véleményük foglalkoztat a legkevésbè. Anyu a legfontosabb. Így látja, hogy igenis van remény. Van remény, hogy hazajussak. Halovany ugyan, de van. Eltökéltem, hogy nem hátrálok meg, s bár már rengetegszer megígértem magamnak, hogy nem sírok, most újra sírtam. Most azonban, az örömkönnyek hullottak végig arcomon. Boldog voltam, őszintén mosolyogtam. Talán eléggé meggyőztem az embereket, hogy igenis támogatható vagyok. Miután végeztem testem kényesztetésével, kiszállok a zuhanyzóból, és megszárítkozok, és befekszek mesztelenül az ágyba. Teljesen jó ez így - egy darabig, ugyanis gyomrom hatalmasat kordul. Nagyot sóhajtok, majd szép lassan feltápászkodok. Nem vacsoráztam. Az éjjeli szekrényen levő órára pillantok. Még csak hét óra van. Előkapom a pizsamának használt ruhámat, és kivánszorgok a konyhába. Az asztalnál ül mindenki, még a stylistok is. Meglepődök, de utána mit sem törődve a többiekkel, leülök, és elveszel egy nagy kacsacombot, és egy kis petrezselymes krumplit. A köret mellé van gyümölcssaláta, de én nem óhajtok ilyet enni. A combot teljesen kivégzem, és estembe jut, amikor egyszer-egyszer sikerült húst vennünk. A gúvat, egy madár. Nem a legnagyobb, de még ìgy sem ehettem meg soha egy egész combot. Ez a kacsa legalább kétszer akkora, mint a gúvat, de egy pillanat alatt eltüntetem a combot, és veszek a melléből is egy keveset. Ehhez kukoricás rízst eszek, valami ragacsos, fehér mártással. Rendkívüli ízek úgy áradnak szét a számban mint a futótűz, és nem bírok betelni vele. Az Avox szolgálóm piros színű löttyöt önt a poharamba.
Először bátortalanul emelem ajkaimhoz, de amint belekortyolok, és az isteni íz betölti a számat, nem győzök betelni vele. Az íze olyan, mint az epernek, mentával és narancsal keverve. Van benne valami, talán körte, vagy görögdinnye, de egész pontosan nem tudom be azonosítani. Amint megittam, rögtön kértem még egy pohárral. A desszert ezúttal brownie, ami tele van étcsoki darabokkal, és finom tejszínhab van a tetején. Amint beveszem a számba, rájövök, hogy ez nem hagyományos browni. Gyümölcs darabokkal van megszórva a tésztája. Leöntöm a gyümölcs szósszal, ami időközben került az asztalra. Igyekszem felvenni az asztalnál folyó beszélgetés témáját, azonban nem sikerül. Úgy beszélnek, hogy a lehető legkevesebbet értsek. Szóval, morcosan összehúzom a homlokom. Leiyla affektálva felnevet.
- Örültök? - kérdi Seeder. Threshsel szinte egyszerre emeljük meg a szemöldökünket.
- Ezt a nagyszerű lakomát a ti tiszeteletetekre rendeztem. Telis tele gyümölcsökkel - magyarázza Leiyla. Bólintok, mintha számítana, hogy mit eszek. De igazándiból nem is hazudtam annyit. Nagyon boldog vagyok. A pontszámom miatt. Az asztalnál csend honol. Most először igyekszem, hogy felhozzak valami beszédtémát.
- Képzeljétek - nyelem le az utolsó falat sütimet. - Az erkélyemen voltam, és láttam egy fiút, az anyukájával. A fiú nagyon fiatal lehetett. - elhallgattam egy pillanatra.
-  És?- kérdi mit sem értve Keyla.
- Már most várja a Viadalt. - suttogtam titokzatosan, majd felálltam az asztaltól, és a szobámba vonultam.

6. fejezet

Itt az új rész, ami tudjuk mit jelent. :D Már csak egy ismétlés van. Jeee. Ez egy ilyen lágyabb, eseménytelenebb fejezet, de hát, kell ilyen is. Hihetetlen. Még csak most jöttem át bloggerre, de már itt tartunk. Remélem attól, hogy nem jönnek kommentek, attól még ugyanúgy tetszenek :)
Na lássuk ;)
L
________________♡_________________

Az mai edzés szintèn kifárasztott. Nem bírom én ezt!-viszont rájöttem,hogy parittyával nagyon ügyesen célzok. Szinte sosem tévesztem el a célt.  Lehuppantam a kanapéra, és sírtam. Az idegeim tönkrementek, mindenki lenéz, fáradt vagyok, félek, ráadásul hiányoznak az otthoniak. Nagyon, nagyon nagyon! A sós könnyek patakokban folytak arcomon. Zokogtam, úgy mint amikor megtudtuk, hogy apa már...nincs itt velünk. De ő egy jobb helyen van. Ahol nincs Viadal, ahol nem éhezik. Nem kell halálra dolgoznia magát, és egész nap láthat minket, akárhányszor letekint a mennyből. Mert én hiszem, hogy van menny. Ahol fènyesség jár át. Van elég enni és innivaló. Angyalok vigyázzák minden léptület. És már ő is egy angyal. Csak mi érezzük ilyen nyomorultan magunkat miatta! Újabb könnyek szántották végig arcomat. Hiányzik. Hogy nem ölelhetem át, akkor amikor akarom. Anyát szeretném. Hogy itt legyen velem, megvígasztaljon, átöleljen, letörölje a könnyeket az arcomról, és azt mondja:
"Egy nagylány nem sír ilyen butaságok miatt."
De ez nem butaság. Ez a kőkemény, vörös valóság. Hány gyereknek kell még meghalnia? Hány ártatlan élet ér véget, hány család lesz csonka? Mennyi életet olt ki ez az átkozott Viadal? Mennyi vért és emberáldozatot követel a Kapitólium? Mennyi síró édesanyát és édesapát akar látni Snow? Ezer kérdés, de egy a válasz. Vagy harcolsz a Viadalon, és meghalsz, vagy megölnek, mert nem küzdesz eléggé. Vagy Avoxot csinálnak belőled, ha elárulod őket. A Kapitólium vért akar láni. A lakosok show-t akarnak. A lakosok összetört szíveket kívánnak. Hát megkapják. Én, megesküszöm, hogy megkapják. Olyat, amit évtizedek múlva is emlegetni fognak. És ha ehhez meg kell halnom,cám legyen. Feláldozom magam. Igaz,cez fájni fog. Fájni fog az otthoniaknak. És nekem is, de ez attól függ, hogy hogyan halok majd meg. De majd apával leszek, ez vígasztal az egészben. Hiszem, hogy van menny. Miért ne lenne? Még mindig zokogok, a párna már tiszta víz. Leiyla ront be, látszólag idegesen. Letörlöm a könnyeimet, de nem sikerül időben. Szája sarka lefele csúszik, és gondolkodás nélkül odaül mellém, majd átkarol. Szorosan a mellkasához simulok, és átvetem kezeimet a nyakán. Nem egy anyus ölelès, de megteszi. Szorosan kapaszkodok bele. Talán ő az utolsó ember, akit valaha megölelek. Válla vizes lett a könnyeimtől, amik még mindig potyognak. Nem akarok meghalni.
- Nem akarok meghalni.- suttogom, de amint kimondtam megbántam. Leiyla arcán is végig gördül egy könnycsepp. Még szorosabban ölel magához, olyannyira, hogy kiszorítja belőlem a szuszt.
- Küzdened kell. Muszáj. Érted?-mondja, majd erősen megfogja a vállam. Bólintok, két szipogás között, de szerintem fel sem fogtam mit mondott. Egyedül egy mondat kattogott az agyamban. Nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni! Fel kell idéznem mit mondott, hogy tudjam mit ìgértem meg. Küzdened kell- Ez biztos benne volt. Mit is jelentenek ezek a szavak? Küzdeni. Küzdeni fogok. Nem akarok meghalni, és ehhez küzdenem kell. Menni fog.

Döbbenet, mennyi mindent kèpes megváltoztatni az idő. Egyik pillanatban, feltudtam volna áldozni magam, hogy lakosok, és Snow megemlegesse. De rádöbbentem, hogy nem akarok meghalni!
Erőt merítek majd ebből. Ebből, hogy van valaki innen, a Kapitóliumból, aki nem akarja, hogy az Arénában végezzem be, és ez nagyon nagy energiát ad. Talán nincs mindenki ellenem. Talán van, aki segít, és ha nem is lesznek támogatóim, akár ő maga vesz nekem egy kulacs életmentő vizet, vagy esetleg valami fertőtlenítőt, hogy nehogy egy seb öljön meg. Bízok benne, s talán már barátomnak tekintem. Ahogy vígasztal, egyre jobban megnyugszok. Nem mondunk semmit, csak ölel. Olyan szorosan tart a karjaiban, mint aki fél elengedni. Mint aki nem akar elengedni. Mint aki az élete árán is képes lenne védelmezni.
Az emberek furcsák. Furcsa a viselkedésünk, furcsák a viselkedésre adott reakcióink. Keyla első ránézésre szimpatikus volt. Leiyla viszont egyáltalán nem. Most ez megfordult. Keyla egy vérbeli Kapitóliumi. Igaz, eddig Leiylára is ezt hittem. Nem akarom megkedvelni, mert egyel több embert írhatok fel a listámra. Arra a listámra, akik gyászolni fog. Csak abban reménykedek, hogy nem marad bosszú nélkül a halálom. Valaki megteszi azt, amit én megakarok tenni, csak nem merek. Valamit, ami megrendíti ezt az egész rendszert, ami évente 23 gyereket kíván. Ami évente 23 gyászoló, és elkeseredett családot jelent.
Csak egy valaki lehet boldog a családjával. Egyszer a suliban a győztesekről tanultunk. Megkellett tanulni a nevüket, és hogy melyik Körzethez tartoznak. Megtanultam, noha mára már csak a legjelentősebbeket tudom. Finnick Odair. A legfiatalabb nyertes, a Negyedik Körzetből. Annie Cresta. Szintén a Negyedikből. Mindenki azt mondja, hogy megőrült. Zarah Roseé. Tizenegyedik Körzet. Harminchetedik Viadalon nyert, tizennyolcévesen. Mára mar igazi vénségnek számít. Johanna Mason. Hetedik Körzet, egy balta volt a halálos fegyvere. Haymitch Abernathy. Második Nagy Mészárlás, Peeta és Katniss mentora. Ezen a Viadalon kétszer annyi gyereket küldtek az Arénába. Nem hiába, hisz Nagy mészárlás volt. Igazságszerint, mindegyiket tiszetelem. Sikerült végig csinálniuk ezt a borzalmat, legyőzték a vetélytársaikat. Embereket öltek. Kezdem úgy érezni, nem vagyunk többek az állatoknál, egy cseppet sem. Öljük egymást, és nem tehetünk ellene. Vajon én képes leszek ölni? Kétlem. Nem. Nem. Nem. De ahhoz,hogy túléljem, muszáj lesz. Volt olyan nyertes, ki nem ölt? Nem tudom. De nem is leszek győztes. Fel adom...meghalok. Elfogadom. Küzdened kell!- Harsan a fejemben Leiyla Thomson utasítása. Küzdened kell. Muszáj. Érted?
Miután észhez térek,megtörölöm az arcomat, és a könnyektől vizes kezemet a ruhámban. Elengedem Kísérőmet, és két, három, négy, öt mély levegőt veszek.
- Köszönöm.- suttogtam.
- Ugyan. Nincs mit megköszönnöd. Sőt, inkább dühösnek kéne lenned, amiért idejuttattalak. - mondta megbánó hangon. Erre eddig nem is gondoltam. Ezért utáltam az elején? Mert ő tehet arról, hogy itt vagyok? Lehet, de megbocsájtottam. Ez volt a sorsom, és végig kell vinnem.
- Most először érzem magam nyomorultan azért, mert kihúztam valakit. Eddig sosem éreztem, sosem érdekelt, hogy mi történik azokkal a Kiválasztottakkal akik bekerülnek az Arénába. Akiket én küldtem a halálba. Vérbeli Kapitóliumi voltam. De te...te megváltoztattál. Emberi érzéseket váltottál ki  belőlem. Úgy sajnálom kicsim.- ölel át újra.
- Ez volt a sorsom. Nem a maga...- kezdem. Nem mondhatom,hogy nem az ő hibája. Hiszen az. - Megbocsájtok. - ez volt a legelfogadhatóbb mondat, ami eszembe jutott. Nem is haragudtam rá igazán, csak egy kicsit. De ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyen, akkor kimondom hangosan is.
- Jól van. Köszönöm. - mosolyodik el. - Gyere vacsorázni. Holnapra jó formában kell lenned. - felállunk, és az ebédlőbe indulunk. Ekkor egy fehér köpenyes férfi ront be, és félre hívja Leilyát. Ő pedig int, hogy menjek enni. Leülök, és egyedül neki állok falatozni. Mikor már épp megettem a répalevesem, Thresh lép be mögötte Leiyla igazgatja a parókáját.
- Mit akar? - kérdi morcogva a Körzettársam.
- Ülj le. - parancsolja. Hangja kemény, hideg, elutasító. - Új mentorotok lesz.- mondja, mire eszeveszett köhögésbe kezdek, ugyanis félre nyeltem a kandírozott barackomat.
- Hogy micsoda?- kérdem két köhögès között.
- Zarah meghalt. - szemem elkerekedik, ahogy meghallom amit mondott. Meghalt. Miért? Thresh szája elkerekedik.
- Szívrohamot kapott. Ma. Ezért volt itt az orvos. - még mindig nem fogtam fel egészen amit mondott. Zarah meghalt.
- Ki lesz az új mentor?- vonta fel dús, vastag szemöldökét Thresh.
- Seeder és Chaff. Chaff Thresé,Seeder pedig Rutáé. Nem is értem miért nem hozták ide őket! - fonta keresztbe karjait Leiyla. Most egy részem elveszett. Na, nem azért, mert imádtam Zarahhot, hanem mert vele már viszonylag össze szoktunk. És akkor is meghalt egy ember. Zarah Roseé meghalt, itt a Kapitóliumban, a Viadal peremén. Mondjuk, jobb most, mint akkor amikor már az ha Arénában vagyunk. Seeder. Nem tudom mikor nyert, nem tudom, hogy kedves-e. A Tizenegyedikből jött-ez nyilvánvaló. Kutatok a memóriámban, de nem jut eszembe semmi az ég világon. Chaffről annyit tudok, hogy az egyik keze csonka.
- Mikor érkeznek? -kérdezem. Thresh előrehajtja a fejét, és megtámasztja az asztalon.
- Holnap reggelre itt lesznek. - mondja Leiyla. Belapátolom a kajámat, majd repetázok. Miután ez is eltűnik bevánszorgok a szobámba, ledőlök az ágyra. Arcom a párnámba temetem.
Szemem elől eltűnik a sötétség, és az Arénában vagyok. Egy hatalmas tenger, homokos tengerpart. A fémlapok a hullámok között emelkednek ki. A bőségszaru a víz alatt van. Miután letelt a hatvan másodperc, megszólal a rajtpisztoly, a Negyedik Körzet Kiválasztottjai belevetik magukat a vízbe. Körbe pillantok. A part legalább harminc méterre van innen. Beleugrok én is a vízbe, és a part fele veszem az irányt. Nem tudok úszni, jut eszembe. Kapálózok, próbálok erőt venni magamon, és lekűzdeni a hullámokat, amik egyre erősebbek és erősebbek lesznek. Testem elgyengül, egyre erőtlenebbül csapdosom magam körül a vizet. Próbalok visszaugrani a fémlapra, de már ez sem sikerül, ugyanis valami lehúzza a lábam. A víz tetejébe markolok, de nem sikerül megtámaszkodnom semmiben. Testemet egyre lejjebb és lejjebb nyeli el a sötétség. Oxigénem elfogyott, szám kinyílott, szememet csípi a víz. A fulladás kegyetlen halál. Megtelik vízzel a tüdőm, mert levegőért kapkodok. De ez nem levegő. Kegyetlen víz. Ami életet ad, de pillanatok alatt el is veheti azt. Egy erőtlen sikítás hagyja el a számat. Majd felébredek. Zihálva veszem a levegőt, ami beáramlik elfáradt tüdőmbe. Nyugi. Nyugodj meg. Nagyokat sóhajtok. Este van. Ruhám hozzám tapad. Nem zuhanyoztam. Felkelek, és oda tapogatózok a  villanyt kapcsolóhoz.
Ahogy fény tölti be a sötét szobát, szememet elvakítja egy pillanatra. Miután visszanyerem látásomat, a zuhanyzóba megyek. Lezuhanyzok, hajamat is megmosom, belebújok a pizsamámba,majd az ágyamhoz megyek. Lehunyom a szememet, és amint az öntudatlanság mérleghintája lefele billen újra megjelenik lelki szemeim előtt a tengeri Aréna,és a mutáns, ami lehúz a mélybe. Szemem felpattan, és inkább a plafont nézem. Az éjszaka további része álmatlanul telik el. De inkább a fáradság, mint az a szörnyű álom. Amikor elzsibbadt az egyik oldalam, a másikra fordultam. Majd így tovább. Az álmommentes alvás elkerül. Lassan, és nehézkesen, de elérkezett a reggel. Egy nagy nap. A nagy nap, ahol megmutatjuk a Játékmestereknek mit is tudunk. És amikor megkapjuk Threshel az új mentorokat. Vajon milyenek lesznek? Nem is értem, hogy miért nem jöttek el. Hiszen ők is mentorok. Nem értem a Viadal szabályait. Vagyis, igazából egyet értek: ölj, hogy èletben maradj. Ez az egy, iratlan szabálya van. Valamint, a tiltott kanibalizmus. Álmosan kászálódok ki a pihe-puha ágyból, ami nem akar elengedni, szinte fogva tart. Most igazán tudnék aludni. A tükörben egy fáradt kislány néz visszarám, hatalmas lila karikákkal a szemei alatt, haja mint a széna kazal, szája szomorúan és nyúzottan görbül lefele. Viszont arccsontja nem áll úgy ki, mint pár napja. Jól lakott, talán hízott is egy kicsit. Megmosom az arcom és a fogamat, majd felöltözök. Nyolc óra van amikor kimegyek a konyhába. Mindenki ott van még Thresh is. Seeder és Chaff az asztal jobb oldalán foglalnak helyet, Leiyla mellettük az asztalfőn -vahol eddig Zarah ült - Thresh pedig a lehető legmesszebb húzodik tőlük. Leülök a Körzettársam mellé, és Seedert pásztázom a tekintetemmel. Amikor ő is rám néz lesütöm szememet, és inkább a zsömlémet figyelem.
- Ruta, Thres, ők itt Chaff és Seeder. Ők lesznek a mentorotok. -mutat be minket kísérőnk. Köszönünk egymásnak, majd folytatjuk csendben a reggelit. Nem beszélünk, egészen addig, amíg a második zsemlém el nem fogy.
- Az este sikítottál. - töri meg a csendet Leiyla. Bólintok.
- Rosszat álmodtam. - pirultam el. Nem tudom, hogy szoktam-e beszélni álmomban, ugyanis eddig senki sem mondta. Erre pont ítt kezdem el ezt a sikítozás dolgot. Anya ilyenkor odahívott volna maga mellé, átkarolt volna, és puszilgatott volna addig, amíg el nem alszok. Itt pedig...magamra vagyok utalva. Seeder el kezd valamit magyarázni arról, hogy ők nagyon jól ismerték Zarahhot. Seeder Viadalán például, amikor már csak egy nővel maradtak, szerzett neki Kötelet, ezzel sikerült csabdába csalnia a Második Körzet Kiválasztottját. Belegabalyodott, és a nyakánál fogva felhúzta egy fára. A nő fuldoklott. Először élvezte a szenvedését, mivel a Körzettársát borzasztóan megkínozta. 13 éves volt, és Jhosuanak hívták. Letámadták, és apró vágásokkal vágták fel az ereit,és hagyták elvérezni. Seeder meg akarta bosszulni Körzettársát, valami hasonlóan kegyetlen módon. De végül megunta. Leszúrta egy késsel.  Megborzongtam. Thresh képes lenne megbosszúlni engem? Amikor az óra fél tizet üt, véget vetünk a beszélgetésnek, és a szobánkba vonultunk. Gyorsan összekészülök, és a lift fele veszem az irányt.
- Ruta. - szólít nevemet egy ismeretlen hang. Megpördülök a tengelyem körül, és meglátom Seedert, a magas nőt, amint ott áll előttem.
- Miben vagy a legjobb? - kérdi. Nem válaszolok. - Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Csak annyit szeretnék, hogy tedd azt, ami a legjobban megy, hogy minél magasabb pontot érj el. - legugol elém. Bólintok. Majd megfordulok, és a lifthez vonulok.

5. fejezet

Hali, holnap nem tudom hozni az 7j részt, mivel "Családi sportnap" lesz a sulinkban. Szóval, ma hozom az részt. Úgy gondolom, az ezt követő fejezet terjedelmére nem lesz panasz :) Jó olvasást!
L
_______________♡♡________________

Reggel Leiyla kelt, hat órakor. Nem akarja, hogy lemaradjunk a Kiképzés bármelyik percéről. Álmosan kászálódok ki az ágyamból, miután Leiyla Thomson kivonlult a halótermemből. Levetkőzök,és beállok a zuhany alá. Már egészen megtanultam kezelni ezt az izét. Felöltöm magamra a kiképző ruhát. Reggelinél egyedül a kísérőnk van jelen. Pompás. A reggeli zsemle, rengeteg felvágottal, kecskesajttal, és forrócscokival. Isteni ízek kavarognak a számban, ízlelő-bimbóim bevannak zsongva. Egymás után nyelem a finom falatokat, majd leöblítem a forrócsokival. A tejszínhab rajta marad a szám szélén.
- Olyan vagy mint egy cica- hápogja Leiyla, és megböki az orromat hosszú ujjaival. Elmosolyodok. Ez az első őszinte mosoly amióta itt vagyok. Zarah jön be, és lehuppan a székre. Thresh is követi összeráncolt homlokkal. Semmi kedve sem volt idejönni.
- Na. - dörmögi a mentorunk. - Szóval a taktika. Messze maradtok egymástól, nem beszéltek. A képességeitek rejtettek maradnak. Ennyi. Én a részemről a témát lezártam. - horkantja. Megforgatom a szemem.
- Mi?- kérdi a Körzettársam.
- Mit mi?- haborodik fel Zarah.
- Ennyivel a sorsunkra hagy? Ennyi erővel kiírhatná a homlokunkra,hogy Öljetek meg! - csap az asztalra. Ezzel teljesen egyet értek.

- Meg kell tanulnotok önállóan dönteni. Ott is magatokra lesztek utalva. De nyugodjatok meg: én, mindent megteszek, hogy támogatókat szerezzek nektek. Maradjatok titokzatosak. Ez lesz a taktikátok, vagy ha jobbnak látjátok, ha felfeditek magatokat....áldásom rá. - emeli fel a kezeit feje mellè. Áldása rá. Na,kössz.
- Az edzés tízkor kezdődik. - kottyant bele Leiyla Thomson. Minek keltett fel hatkor? Szemeim majd leragadnak, ahogy az utolsó korty forrócsokit megiszom.
- Akkor, èn még alszok eggyet. - jelentem ki.- Hisz, a fontos dolgokat már elmondta. - ezzel felállok az asztaltól. Szobámba megyek. Újra levetkőzök, és bekapcsolom a zuhanyzót. Leülök a meleg csempére, és élvezem, ahogy a víz mossa a testem. Nagyon megkedveltem a zuhanyzást. Ha tehetném az egész napomat itt töltenèm- na meg a konyhába.
Mik az erősségeim? Ezen gondolkozok, hiszen ezeket nem szabad felfednem. Az ehető növényekben verhetetlen vagyok. A harcban...na, abban nem. Egyáltalán nem tudok harcolni, mondjuk nem is szándékozok egyetlen egy embert sem megölni. Ez barbárság. A fákon fogok tanyázni, nagy valószínűséggel, úgy talán kihúzhatom valameddig. A fák, ahol otthon érezhetem magam, a fák, ahol elfelejtem ezt az egèszet. Vagyis, elfelejthetném, ha nem tudnám, hogy azok nem is igazi fák. A fák lombkoronája, ami az otthonomra emlékeztet. Amik a nyugalmat sugározzák. Amiket imádok. Márha egyáltalán lesznek fák. Térdemre hajtom a fejemet. Nem tudom mennyi ideje gondolkodhatok, de a következő percben Keyla ront be a fürdőbe. Mit keres itt? Nem szólok, csak várok, amíg el nem mondja magától, hogy mit akar.
- Először is. - néz rám. - Állj fel gyorsan. Megfázol.
- De meleg a csempe. - vágok vissza. Megrázza a fejét, szóval engedelmesen felállok.
- Én már a ruhádon gondolkodok, amit az interjún fogsz viselni. - somolyog.
- Minek? -vetem oda foghegyről. - Hisz addig van egy csomó időnk.
- De egy ruha elkészítése nem megy egyik pillanatról a másikra. Már a tervek meg is vannak, és elkezdték a munkálatokat. Nagyon édes leszel. - mondja  a túlbuzgó stylistom. Keserűen elmodolyodok.
- Csak ezt szerette volna? -kérdezem. Bólint.
- Meg még annyit, hogy kezdj el öltözni. Mire megszárad a hajad, az rengeteg idő. És már csak egy óránk van a kezdésig. - jelenti ki. Hatkor felkeltem. Fél hétig lezuhanyoztam, és felöltöztem. Hétig ettem. Most pedig már kilenc óra van. Mintha a Kapitóliumban gyorsabban szállna az idő, mintha teljesen más időzónába lennènk. Mintha egy óra fél órának felelne meg valójában. Kivánszorgok, és ledőlök az ágyamra. Törölközőbe csavarom a hajamat, hogy ne legyen vizes az ágyruhám. A nap, besüt a hatalmas ablakon, megmelengeti a bőrömet. Újra az otthoniakra gondolok. Jaj, ha én meghalok... Ginnynek is fel kell iratkozni tesszeráért. Majd, utána Melaninak is. És így tovább. Feltéve, ha túl élik addig. Bár, én az ez évi tesszera adagukra feliratkoztam. Leiyla a lift fele vezetett engem és Threst, viszont az ajtaja előtt megállt.
- Hallotátok a mentorotokat. Innentől magatokra vagytok utalva. Sok sikert, kedveskék. - megpuszilta az arcomat, és bátorítóan nézett Threshre. Beszálunk a liftbe, és a Kiképzőközpont földalatti kiképzőtermeibe megyünk. Még olyan nyolc perc lehet tíz óráig amikor leérünk. Thresh egyből félrehúzódik egy sarokba, és morcosan mered maga elé. Én is próbálok a legtávolabb maradni a többi Kiválasztottól. Már csak Katniss és Peeta hiányzik. A rongyon, amit a hátamra erősítettel a 11-es szám látható. Ismét meglátom az Első Körzet lány Kiválasztottját. Haja most két copfba fogva lóg vállára. Zöld szeme rikítóan pásztázza Körzettársát. Megvető fintor ül ajkaira amikor rámpillant. Lesütöm a szemem, és egy könnycsepp gördül az arcomon. Ebben a pillanatban megérkeznek a Tizenkettesek. Ráerősítik a hátukra a rongyot, majd megállnak. Mind körbe állunk, és a vezető kiképző beáll elénk. Atala a neve, nagyon magas, és rendkívűl izmos.
- Szabadon mehettek kedvetek szerint az állomások között. Minden állomáson mást sajátíthattok el. Amennyiben valaki harcba keveredik valamelyik másik Kiválasztottal,annak rendkívüli következményei lesznek. - mondja, majd felolvassa mik és hol találhatóak. Hol az Első Körzet lány kiválasztottját bámulom, hol Katnisst. Néha pedig odanézek ahol a Körzettársam található. Atala elenged minket. A Hivatásosak a fegyverekhez mennek. A többi Kiválasztott lézeng egy kicsit, majd ők is elvonulnak valahova. Várakozok egy kicsit, amíg mindenki elfoglalja a helyét. Az ehető gyümölcsökhöz senki sem ment. Ott az én helyem. Alig láthatóan lopóztam oda. Leültem a székre, és vártam az oktató tanácsait, utasításait. Először képeket mutatott, és magyarázott hozzá. Egy-két új információt tudott csak mondani, a legtöbbet mind tudtam.
- De ne feledd. Az Arénában, csak azt edd meg, amiben biztos vagy. Amit még nem láttál, meg se kóstold.- bólintok. Most új képeket mutat, és meg kell mondanom,hogy ehető-e vagy sem. 30-ból 29-et eltalálok. De az az egy a vesztem. Ezután taktikát változtatok. Megfigyelő leszek. Megpillantok egy hatalmas növényt. Háromszor magasabb mint én, szélességre is szintén így van. Beállok mögé. Így pont rálátást nyújt a Hivatásosakra. De mindenkit meg kell figyelnem, hogy tudjam kivel is van dolgom. A Kettes Lány, akit Clovenak szólítottak, hihetetlenül jól használja a kést. Öt dobásból kettő a szívbe, három pedig a fejbe megy általába. Glimmer, az Egyes lánynak az íjj az egyik kedvező fegyvere, de korántsem bánik vele olyan jól, láttam nála ügyesebbet. Az Egyes fiú és Kettes fiúk szinte mindenhez értenek. Viszont Marvelnek, az Egyes fiúnak a dárdahajítás az erőssége. Az Ötödik Lány Kiválasztottja, rendkívűl okos. Annyira, hogy az már félelmetes. Thresh a súlylökésben jó, és a dárda hajítás is megy neki egy kicsit, de azért van csiszolni valója. Bár, szerintem a boxzsák püfölése megy neki a legeslegjobban. A közelharcban nem lesz gondja. A délelőtt rendkívűl hamar telik el. Betolják a zsurkocsin az ételt, és elveszem azokat, amiket a legszimpatikusabbak találok. A Hivatásosak együtt esznek, Viszont a többiek még a Körzettársaival sem beszélnek, vagy vegyülnek. Ez alól a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottjai kivételek. Peeta és Katniss. Vajon félnem kell tőlük? Elfogyasztom az ebédemet, de közben végig őket bámulom a szemem sarkából. A fiú èpp lelkesen magyaráz valamiről, miközben kenyerekkel babrál. Majd visszadobálja őket a kosárba. Egyszercsak a lány felnevet, majd a fiú is folytatja. Aztán Katniss kezd el mesélni. Talán barátok? Nem kerüli el a figyelmemet a srác szemében bujkáló fény, a csillogás, ahogyan Katnisst nézi. Megmosolyogtat ez a gondolat. A délután ugyanolyan gyorsan telik el, mint a délelőtt. Most viszont elhatároztam, hogy gyakorlom a tűzgyújtást. Nem sikerül elsőre. Sem másodikra. Akárhányszor magyarázza az oktató, sehogy sem akar összejönni. Aztán, akkor amikor épp feladnám, egy szikra ráhullik a kupacba rakott fákra. Örömömben felugrok, és tapsikolni kezdek. Majd a tűz elé ülök, és csodálom a művemet. Gyönyörűen lobognak a lángok, mardossák, nyaldossák a fákat, amik szép lassan elszenesednek. Az okató leönti egy vödör vizzel, megelőzve a komolyabb baleseteket. Egy kicsit szomorú vagyok, mert olyat vettek el - ismét - tőlem, amièrt megdolgoztam, amiért foggal-körömmel kűzdöttem. Az edzés végèn fáradtan szállok be a liftbe. Leiyla, Zarahhal ül az asztalnál, és esznek. Meg sem vártak minket.  Thresh felkap három zsömlét, és egy tál mártogatós szószt,majd a szobájába vonul. Én,pedig leülök. Nagyon megizzadtam,és el is fáradtam,ezért gyorsan belapátolom a vacsorám,lefürdök,és pár perc alatt mély álomba merülök. Reggel később kelek, hihetetlen gyorsasággal öltözök fel, eszem meg a reggelimet, így várhatok egy órát amíg elkezdődik a kiképzésem második napja. Ma már a liftig sem kísér el minket a kísérőnk, sőt, arra is felhatalmazást kapunk, hogy külön menjünk, ha már egyszer külön készülünk. Folytatom a megfigyelést. A Hetes fiú rendkívül ügyesen állít csapdát, míg a Hármas lány a menedékhely építéshez ért. Egy falhoz simúlva állok, kezemet kissè eltartom magamtól. Katnisst, és Peetát figyelem,miközben lándzsát hajítanak.
- Azt hiszem, figyelnek bennünket. - súgja a fiú Katnissnek. Rám pillant. Szürke szemeiből sajnálat tükröződik. Peeta dob, ő pedig egy másik dárdáért nyúl.
- Ha jól emlékszem Ruta a neve. - súgja ismét halkan. De én hallom. Hallom,közel állok hozzájuk,de ők azt hiszik nem értem. Jól emlékszel. Ruta vagyok. Mosolygok. Normális körülmények között odamennék hozzájuk, és bemutatkoznék. De a körülmények nem nevezhetőek normálisnak, egy cseppett sem. Tovább beszélgetnek, azonban most nem erre figyelek. A kettejük kapcsolata köt le. Vajon, mit érezhetnek egymás iránt? A lányban egy csepp keserűséget vélek felfedezni, ahogyan néha Peetához szól. Elmegyek. Csak most pillantom meg a fákat. Hatalmas műfákat,a terem jobb szélén. Odarohanok és mászni kezdek. Nem érdekel a többi Kiválasztott, csak a fák. Lassan mászok, próbálok ügyetlennek tűnni, de nem tudok nem jól fára mászni. Amint felérek az első ághoz, belecsimpaszkodok, és felhúzom magamat. Könnyű vagyok, hozzászoktam a bogyóevéshez. Talán ez lesz a reményem: megpróbálok a fákon maradni. Ha lesznek fák. Vagyis, nem satnya kórónak kinéző, fának nem mondható izék. Igazi, nagy lombú, égigérő fák. Amik menedéket nyújthatnak nekem,amiken kitudom húzni egy darabig. Túl kell élnem. Ginnyért, Melaniért, Luisaért, Amandla-ért, Carlosért, és anyuért. Belegondolok, milyen jó lesz majd gazdagnak lenni, egy kicsit sem nélkülözni. A Győztesek falujában lakni, nap mint nap zuhanyozni,akkor enni,amikor csak kedvem szottyan. Átugrok a legközelebbi ágra,és az Egyes Körzet Kiválasztottjait nézem. Szerencsétlenek. Megúszhatnák ezt az egész öldöklést, de még is itt vannak. Lefogadom egyiket sem húzták ki. Önkéntesként jelentkeztek. Hivatásosak. Bár, én a hullajelölt kifejezést használnam rájuk szívesebben. Ha megúsztam volna,akkor én lettem volna  a legboldogabb. Bár a mi Körzetünkbe is lennének ilyen bátrak! Talán akkor nem lennék itt. Biztos lett volna valaki,aki önként jelentkezik helyettem. Vagy ha olyan nővérem lenne,mint Katniss. Biztosan nem hagyta volna, hogy én legyek az,aki megkűzd ebben a halálos játékban. Ami igazából, egy valóságshow. A Kapitóliumi emberek helyében is szívesen lennék. Szép-olykor túl csicsás- ruhák, kellő mennyiségű étel és ital, nagy házak, és ami a legfontosabb: nincs Viadal. A Kapitóliumi gyerekeknek nem kell részt venniük ezeken a szörnyűségekben. Az elnöknek van egy unokája. Nem tudom,hogy a kislány szülei hol vannak,de Snow elnök mindene a lány. Szó se róla, biztos megváltoztatná a szabályokat, ha az unokája élete múlna rajta. Himbálózok egy jó vastag, és hosszú ágon, majd egy erősebb lendülettel felpördülök az ág felső részére. Hupsz. Ezt nem kellett volna. Körülnézek,hogy ki látta,de senki nem figyelt. Hiába,ők nem megfigyelők. Az az én szerepem. Az ág végéhez sétálok,ami már elég vékony. Egy normál súlyú gyerek alatt minden bizonnyal leszakadt volna. Azért, szerencse, hogy én vékony vagyok. Leugrok. A nap hátralévő részébe, hol egyedül lézengek,hol pedig Katnissékhez csatlakozok. Szimpatikusak. Úgy érzem,tőlük nem kell félnem.

4. fejezet

Nos, már csak 3 gyötredelmes ismètlést kell vègigszenvednetek, bár szerintem érdemes őket újraolvasni. Próbálom kipótolni őket, hogy mégse legyenek annyira ugyanolyanok....
Jó olvasást!
L
________________________

Bármennyire is igyekeztem megutálni Keylát, nem igazán sikerült. Előszőr egész normálisnak tűnt, de a beszélgetésünk végére teljesen kedveltem. Most épp ül, maga elé révedt tekintettel, és azon gondolkozik, mit hozzon ki belőlem. Hogy az emberek megjegyezzék az arcom, bár szerintem ez nem lesz nehéz, hiszen én vagyok a legkisebb itt. Én is agyalok. Mi jellemző a Körzetemre? Gyümölcsösök, szántóföldek. Keyla ekkor összecsapja tenyerét, és hatalmas mosoly ül szájára. Csak ekkor veszem észre, hogy körbe van tetoválva.
- Nos, mond, mik azok a dolgok, amiket szeretsz a Körzetedben? - kérdi. Gondolkodás nélkül rávágom a fecsegőposzátákat, a fákat, a zenét, és az eget.
- Az egünk mintha sokkal kékebb lenne mint más Körzeté. Ahányon csak áthaladtunk, mind felett gyült egy sötét réteg, amik valószínűleg a gyárak miatt lehettek. -mondom. Keyla mosolya még szélesebb lesz.
- Nos, ahelyett, hogy almának, vagy fának öltöztetnélek be, inkább az eget fogjátok szinbolizálni. Kék szoknya, na meg ugye nadrág, kék smink. Elképesztőek lesztek. Mehetsz az emeletedre. - int lekezelően. Mennyire fèlre lehet ismerni valakit! Miközben a lift fele ballagok, találkozok Threshsel. Morcos az ábrázata,és komorabb, mint valaha.
-Találkoztál a stylistoddal?- kérdem. Bólint.
- Egy ötven éves nő, aki nagyon lenézett. Vagyis, minden Kiválasztottat. Úgy beszélt rólunk, mintha kutyaviadalra készítene fel engem. - kutyaviadal. Egyszer hallottam róla, talán még a nagypapám, vagy a nagymamám szájából. Ők is pont ezt a példát hozták fel. "Ez nem egy átkozott kutyaviadal. Nem állatok vagyunk, hanem emberek! Beteges, amit ezek az emberek művelnek velünk." Ez még egész kicsi koromban történt, csak Ginny és Melani élt rajtam kívül. Néha egyáltalán nem értettem őket. Olyan dolgokról beszéltek, amikről még soha az életemben nem hallottam, de féltem rákérdezni. Nagyon.
- Az enyém se valami jófej. Vagyis, először azt hittem. Csak hát, öt perc nem elég, hogy kiismerd a másikat.- fancsalodik el a hangom. A lift felér a szintünkre, majd mind bemegyünk a saját szobánkba. Négy óran keresztül próbáltak kicsinosítani, ami úgy ahogy sikerült. Vacsoránál fogjuk megbeszélni a további teendőket.  Elnyújtóztam a hatalmas ágyamon. Leiyla kopog be.
- Ruta. Vacsora. - kántálja. Elaludhattam? Felpattanok, és kimegyek. Az asztalnál ül mindenki. Még Thresh is megtisztelt minket jelenlétével. Az Ő stílustanácsadója tényleg vén, bár sok plasztikai műtét nyoma meglátszódnak.
- Tehát, azt mondtam Rutának, hogy az eget fogjátok valamilyen szinten képviselni. - nyel le egy darab húst Keyla. - Te, kék szoknyát fogsz viselni. Te pedig- mutat a villájával Thresh fele. - Kék nadrágot, és fehér inget. Hiszen az égen felhők is vannak. Legalábbis ezt akartuk. De ez nem feltétlenül csak a ti Körzetetekre jellemző. Szóval csináltunk egy csavart. De ezt majd meglátjátok. Az előkészítőcsapat fél óra múlva vár téged. Szóval siess az evéssel. - parancsolgat. Nagy levegőt veszek,és visszadobom a húst amin ép csak át tudtam szúrni a villám. Nagy csörömpöléssel ér a tányérra, én felállok, megigazítom a ruhám, majd elsétálok a szobámba. Még az ajtót is becsapom magam után. Könnyek csordogálnak az arcomon, hiányoznak az otthoniak. Mi mindig megadtuk a tiszteletet az evésnek. Ha nem volt időnk, inkább csak később ettünk, mintsem hogy siessünk vele. Sznob, puccos népség. Ki nem álhatom őket. Az erkélyemen,amit csak most vettem észre, virágok nyíltak. Odaszaladtam. Felálltam a korlátra. Biztos ezt akarom? Meg akarok halni, minèl előbb. Nem akarok részt venni ezeken a szörnyűségen. Elrugaszkodok, majd egy nagy csattanást hallok, és a földön kötök ki.
Két réteg között lebegek. Az egyik, a határtalan, és tágas ég terül el felettem. Alattam, pedig futóhomok. Futóhomok, ami elnyel, minnél jobban kapálózok. Nem tudom, melyik a halál, de azt akarom választani. Ha ahhoz, hogy meghaljak az kell, hogy elsüllyedjek ebben a sűrű masszában, akkor megteszem. Percek alatt rájövök, hogy az halál, nem a homok, hanem a felettem elterülő kék égbolt. Ha tudnék repülni, már rég az égen szállnék. Viszont nincsen szárnyam, de ha lenne, akkor sem menne jelenleg, ugyanis a massza már belepte a karomat. Próbálom a felszínen tartani magam, de nem megy. Elnyelt a sötétség, és utoljára látom az eget. Szememet letapasztja, számba, orromba, fülembe pedig belefolyt a gyilkos homok. Ennyi, vége, meghaltam. Egyszercsak, tompa sípolást hallok, denem tudom beazonosítani a hang forrását. Orrom megszabadul a homoktól. Újra kapok levegőt. Fülemből is kitisztul, és már egyre élesebben, és élesebben hallok. Hallom, hogy valakik itt vannak mellettem. Kiakarom nyitni a szemem, de nem megy. A homok mázsás súllya leszorítja. Megakarok szólalni, hogy tudassam velük: már itt vagyok velük. Tudom, hogy még élek. Ha meghaltam volna, már átestem volna a fájdalmas, és nehéz részén. De ez, hogy minél jobban nehezedik a dolgom, egyre jobban biztosít abban, hogy élek. Amint megakarok szólalni, számon ismételten beáramlanak a lágy szemcsék. Mintha a szememről ákerültek volna a számba, ugyanis pilláimat már tudom mozgatni. Lassan, lépésről lépésre nyitom ki a szemem. Először minden homályos, színes pontok ugrándoznak előttem. Amint jobban meg tudom figyelni a körülöttem lévő dolgokat, kezdek félni.
Egy kórházi ágyon fekszem. Még mindig kába vagyok, körülöttem műszerek csipognak. Egy nővér szöszmötöl valamit a kórterem sakrába. A francba, francba, francba! A kis akcióm egyáltalán nem úgy sült el, ahogy akartam. Túléltem, és ha szereztem valami súlyos sérülést, még a vérfürdőt sem élem túl. Fejem hasogat, fülemben dobol a vér. Egy nővér jön be.
- Á,látom felébredt - mondja foghegyről. -Vèletlen estél neki az erőtérnek? - kérdi a jegyzetei között keresgélve. Mit mondjak? Ha azt mondom megakartam ölni magam,akkor bánthatják a családomat? Meg akarom védeni magam. Most már tudom, most már látom hogy a homok eltűnt, szóval ki merem nyitni a számat. 
Bólintok, majd óvatos, rekedt hangon hozzáteszem:
- Megbotlottam a küszöbben, mert futottam. Meg akartam nézni a virágokat - csak abba tudok reménykedni, hogy tényleg van kúszöb az erkély és a szoba között. Szerencsére a nőnek nem tűnik fel.
- A mentorod vár. Sietned kell. Mindjárt kezdődik a Nyitóünnepség. Mehetsz. - kikelek az ágyból, lassan, nehogy megszédüljek, majd Zarahhoz indulok. Nagyon nagy bajom nem lehet, ha rögtön kiengednek. Bár törödbek ezek a Kiválasztottak sorsával? Egyedül a győztest tartják valamire való embernek. Ugyancsak kint vár rám mentoro. Megfogja a vállamat, és az előkészítő csapathoz indulunk.
- Van fogalmad arról, hogy mit csináltál!?- szíd meg. - Ha meghaltál volna, szerinted mit csinálnak velünk? Velem? - suttogva mondja a szavakat,ami mégjobban megrémiszt.
- Csak...-kezdem
- Nincs semmi csak! - emeli fel a hangját. Ő tudja, hogy nem véletlen tettem, amit tettem. - Mars befele,és ne csinálj semmi hülyeséget. -int a terembe. Zöld haj, Kék haj és a Nő már vár. Ahogy elhaladok egy tükör előtt, észreveszem az erőtér okozta károsodásokat.
- Jesszus. - sirankozik a Nő. - Pattanj, már csak húsz percünk van. - engedelmesen leülök.
- A kék nem lesz jó. Nem illik a bőre színéhez. - mondja Zöld haj.
- De Keyla ezt mondta. - száll vitába Kék haj, miközben a hajamat fésüli.
- Nem érdekel. - morogja, majd mielőtt be kell csuknom a szememet látom, hogy egy egész más szemhéjfestékért nyúl. A Nő a kezeimet lakkozza ki, Kék haj a hajamat csinálja, Zöld haj pedig a sminkemen mesterkedik. Tizenegy perc alatt készen is lettek mindennel. Keyla elégedett hangját hallom meg.

- Csodás. Viszonylag. Itt a ruha. Ruta ne hogy kinyisd a szemed!- parancsolja. Felállok, és odabotorkálok hozzá. Fejemen áthúzza a kellemes selyem anyagot, majd megigazgatja. Hátul valaki felhúz egy cipzárt, fejemre erősítenek valamit.
- Nyisd ki. - szól stylistom. Nem ismerem meg a lányt, aki a tükörben áll. Kék térd alá érő selyemruha, buggyos ujjakkal, hajamban babérkoszorú szerűen egy gyümölcsfa ág - amin kinyilófélben vannak a virágok - helyezkedett el. Hajammal különösképp nem csináltak semmi, lágyan omlott rá vállamra. Belebújtam egy cipőbe. Lapos talpú balerina topánka, kèk, rajta egy virággal. Az Átalakító Központ alsó szintjèn gyülekeztek a Kiválasztottak, hogy felüljenek a szekrekre, amiket négy-négy ló húz. A mi lovaink fehérek, mint a felhők,és barnák, mint a fa törzse. Thresh már ott áll a szekéren,fehér ingben, kèk zakóban, és kék nadrágban- pont ahogy Keyla és az ő stílustanacsadója megjósolta. Ugyanolyan fejdísze volt, mint nekem, annyi különbséggel, hogy az övé három fele vált szét. Nem sokára kezdünk. Az első mérföldkő a Viadal során. Tényleg épp időben érkeztem, ugyanis a következőben pillanatban meghallom a nyitóünnepély zenéjét, és az Első Körzet szekere megindult. Majd a Második. Harmadik. Negyedik. Tizedik. Mielőtt mi is elindulok, hátra pillantok a Tizenkettedik Körzet szekerére. Ők az egyetlenek, akiknek a nevét megjegyeztem. A fiút Peeta-nak hívják, a lányt Katnissnek. Ő volt az, aki önként jelenkezett a húga helyett. Nehéz nem el felejteni az arcát. És a húgáét. A lovak hirtelen elindulnak. Úgy kapaszkodok a szekér korlátjába, mintha bármelyik pillanatban leeshetnék. Szemem is becsukom, mert félek, hogy leburulok, és ezzel teljesen elásom magam.
- Ruta. Nyisd ki a szemed. - suttogja Thresh. Nagy nehezen erőt veszek magamon, és egyesével kinyitom a szememet. A tömeg arca megrökönyödik, ahogy meglátnak. Próbálok mosolyogni, és integetek. Nem mentünk sokat, máris jön utánunk a Tizenkettedik szénfekete lovakkal vontatott szekere.
- Tizenkettes Körzet! - kántálja a tömeg. Arcomról lefagy a mosoly. Hátra akarok nézni, hogy meglássam, mit hoztak össze a stylistjai. De a félelem erősebb, mint a kíváncsiság. Nem bántam meg, hogy nem fordultam hátra, ugyanis a következő másodpercben a kivetítő már nem az Első Körzet Kiválsztottjait, hanem a Tizenkettedikét mutatja. Lángokban állnak. Szám elkerekedik, talán egy pillanatra a mindig komor Thresh is meglepődik. Nevüket kiabálják, csókokat dobálnak nekik. - Katniss! Katniss - kiabálja mindenki. Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Semmi esélyem. Amikor megállunk a Köröndön, a mi drága Snow elnökünk palotája elött, a lovak megállnak, és a zene elhallgat. Az elnök elmondja beszédét, és még mindig a Tizenkettedik Körzetet mutatják.
A Kiképzőközpontban eltűnnek a harciszekerek. Innentől kezdve, végem. Felmegyünk a lakosztályunkba, és Leiyla evésre invitál minket. Nem vitatkozok, ugyanis az izgulástól mindig éhes leszek, és amúgy sem vacsoráztam.
- Ti voltatok a negyedik legjobbak. - mosolyog a kísérőnk. Megforgatom a szememet. A negyedik nem nyer. A negyedik gyakorlatilag egyenlő a vesztessel. Lenyelem a marhaszeletet, és belemártom a szószba a kenyerem. Igyekszek mindent belapátolni, mielőtt a stìlustanácsadók megjönnek, de nem sikerül. Még javában eszem a marhámat, és a finom szószba mártogatom, miközben Keyla és az öreg nő megérkezik. Egyfolytában a Tizenkettedik Kiválasztottjairól beszéltek. Így jók voltak, úgy igazságtalan az egész, és hogy nem voltunk elég meggyőzőek. Egyfolytában Cinnát szidják- akkor, amikor épp nem minket. Ő Katniss stylistja. Amikor az utolsó kenyér darabot tuszkolom a számba, ismét elengednek egy epés megjegyzést.
- Ha te is baratságosan néztél volna, talán megkedvelnek. De így csak egy könyörtelen gyilkost látnak benned. Úgy kellett volna tenned mint annak a szőke srácnak. Hogy is hívják?- gondolkodik el Thresh - Mindegy! Olyannak kellett volna lenned, mint neki! Ha esetleg védelmező pozicióban lettél volna, és védted volna Rutát...
- Elég volt. - áll fel Thresh, és közben felbotítja a tányérját. -Egyáltalán nem Cinna, vagy hogy is hívják hibája. Hanem a maguké. - fakad ki, és a szobájába menekül. Ajtócsapódást hallok. A nő hebegve-habogva tátog. Fel van háborodva. Felállok, és köszönés helyett megigazítom a szoknyám, és én is szobámba vonulok. Amint becsukom az ajtóm, hallom, ahogy Zarah kiabál a stílustanacsadókkal. Lezuhanyzok, és lefekszek aludni.

3. fejezet

Haliii. Íme itt az újabb fejezet. Itt elkövettem egy nagy bakit, ami csak utólag derült ki.... már nem igazán akartam változtatni, de megmondom őszintèn,próbálkoztam, azonban nem sikerült... :/
Lara
______________________

Miután megérkezünk a Kiválsztottak épültébe,Leiyla bevezet minket a szobánkba. A lift, ami felvisz a szintünkre, rettenetesen egyszerűen működik. A Körzeted gombját kell megnyomni, és egyből felrepít a te szintedre. Pontosan. Egy egész emeletünk van. Amint belépek az ajtón,szám ismételten elkerekedik, ahogy meglátom az ideiglenes lakásunkat. Ha a vonat fülkémet nagynak hittem,akkor nem tudom erre mit is mondjak. Talán a hatalmas a lejobb szó. Vagy a gigantikus. Vagy a gigantikusan hatalmas.
Bársony kanapé, a nappali részén, egy nagy plazma tévével, majd jobbra és balra is egy-egy folyosó. Az ajtótól -amin beléptünk- balra van az étkezde, és egy olyan nagy asztal, ami akár ágynak is elmehetne. Az egyik fal oldala tiszta üveg, lelátni a végtelen utcákra, amik hívogatnak, de még is undorodom tőlük. Odaszaladok, hogy jobban szemügyre tudjam venni ezeket a végeláthatatlan betonrengeteget. Az emberek lassan araszolva tipegnek a járdákon, el beszélgetve, vagy csendben, némán, egyedül. Egyedül. Szeretnék én is egyedül lenni, elbújni a Viadal elől, nem akarok bemenni az Arénába. Ezek az emberek pár napon belül azt fogják nézni, ahol egy csapat gyerek kegyetlenül lemészárolja egymást.  Szeretnék otthon lenni, az egyik gyümölcs fán, szeretném újra elfütyülni azt a dalt. Tényleg! A dal. Ezt még nem vették el tőlem. Nem tudom mennyire szabad itt énekelni, de ajkaimközül már hallatszódott az a négy hangból álló dalocska. Újra és újra elfütyülöm, addig amíg meg nem unom.
- Ruta. - pirít rám Leiyla. - Kérlek, ne fütyülgesd ezt az idióta dalocskát. Fáj tőle a fejem. - masszírozza meg a halántékát. Összepréselem ajkaimat, és mély levegőt veszek. Zarah megrázza a fejét, ugyanis látja, hogy mindjárt valami csúnyát mondok a kísérőmnek. Thresh azonban ugyanolyan búskomoran, magába révedve ül. Miután Leiyla kellőképp megnyugodott, és a fejvájása csillapodott, kinyögte,  hogy hol fogok ebben az elkövetkező három-négy-öt napban lakni. A jobb oldali folyosó fele van az én szobám. Szívem jóhangosan dobbanik egy nagyot, amikor az ajtóm elé érek.
Ez áll rajta: Lány Kiválasztott. Megcsóválom a fejem. Ennyi, mostantól a nevem csak pár szó, vagy pár betű, ami a legtöbb embernek semmit nem jelent. Tizenegyes lány. Ez leszek én. Amint belépek, hasonlóságot vélek felfedezni e között, és a vonat kabinom között. Szinte ugyanaz, csak sokkal, de sokkal nagyobb. Három napom van, hogy elsajátítsam azokat,amiket még nem tudok, bemutassam a játékmestereknek, majd megkapjam a pontomat. Utána az interjún kell helyt állnom, aztán pedig az Arènában. Az Arénában, ahol meghalok. Lekuporodok az ágyamra, és lehunyom a szememet. Ginnyre gondolok. Az utolsó pillanatra, amikor rámcsimpaszkodott, és nem akart elengedni. Hiányzik ő is, valamin minden és mindenki a Körzetemből. Ènekelni szeretnék, és szeretnèm, ha a fecsegőposzáták visszaismételjék amit eldaloltam nekik. De még az éneket is elkobozta tőlem a Kapitólium.  Vagyis a kísérőm, Leiyla Thomson, pedig a zenénél jobban semmit sem szeretek a világon. Na jó, azért enni is nagyon szívesen eszek, - már ha van mit - és a családom sem utolsó a listán.  Szìvemben egy hatalmas tátongó lyuk keletkezett, ennek a helyèn a szeretteim, és az otthon ismerős tája állt. Akikről még egy fényképem sincsen,csak az emlékezetem,  amivel utoljára előtudom hívni arcukat. Mindegyik testvéremnek jóreggelt kívánok, egyesével, és gondolatban átölelem, illetve megpuszilom őket. Majd anyát is. Egy óra múlva fog kezelésbe venni az előkészítőcsapatom, ha jól értettem Leiyla karattyolását. Addig van időm. Körbenézek. Szekrényemben kutatok, annyi ruhát látok, amennyit még soha életemben. Olyanokat, amiket a gyümölcsösökben senki sem hordana, sem pedig semelyik más körzetbe. Az akasztós szekrény belsejébe pont beférek, és ha magamra csukom az ajtót, biztos, hogy senki sem vesz észre. De ez butaság, ez egy téves gondolat, ha arra gondolok, hogy egy szekrényben átvészelhetem az egész Viadalt. Felnevetek saját ostobaságomon. A komódon álló vekkerre pillantok. Még csak tíz perc telt el azóta,hogy megérkeztem. Az idő csigaként mászik az éterben, nem akar haladni. Még csak délelőtt kilenc óra. Benézek a zuhanyzómba. Ez is nagyon nagy. A vörös csempe visszaveri azt a fényt, amit a lámpa ad, de nem is muszáj villanyt kapcsolnom, hiszen akkora az ablak,  mint én magam. A zuhanyzó majdnem elfoglalja a fél fürdőszobát, egyedül egy csap és egy vècé van még benne. Újra az órára pillantok. Öt perccel ezelőtt néztem meg. Vagyis már negyed órája átléptem a Kapitóliumi lakosztályunk küszöbét. Háromnegyed óra múlva találkozok az előkészítő csapatommal, majd a stílustanácsadómmal. Este, pedig jön a felvonulás a Köröndön, az elnök előtt. Miután szobámat alaposan felfedeztem, kimegyek az étkezőbe, leülök az asztalhoz, és bemondom a mikrofonba az áhitott ételt.
- Krumplipürét kérek, és rántott húst. - mondom monoton hangon. Mindig volt valami fény, vagy élet a hamgomban,azonban az,hogy Kiválasztott lettem, ezt is elvette az életemből. Mindentől, és mindenkitől elvesz mindent,és mindenkit. Pár perc múlva,már előttem gőzölög a finom étel. Igaz,hogy nem rég ettem, de már most éhes vagyok. És a plussz kilók most jól jönnek. Próbálom minél lassabban enni a kaját, hogy sokáig kitartson, de tíz percnél tovább nem bírom, ugyanis ekkor már rég belapátoltam az egészet. Már csak huszonöt perc. Almalével öblítem le az inycsiklandó falatokat, majd a bársony kanapéra ülök. Szeretném feltenni a lábamat,és elnyújtózni, de nem tudom szabad-e. A mentorunk, és a kísérőm gondolom a saját szobájukba van. Ugyanúgy, ahogy a Körzettársam is. Mi baj lehet? Nekem már úgy is mindegy. Felteszem a lábamat, de előtte lerúgom magamról a cipőmet. Szeretném újra megnézni az Aratás ismétlését, de nem tudom hogyan kell bekapcsolni a tévét, sőt, lehet nem is adják. Szemem lassan lecsukódik, majd elalszok. Álmomban az Arénát járom. Egyik pillanatban forró sivatagban, másikban pedig jégtáblákon vagyok. Mindegyikben máshogy halok meg: egyszer megfagyok, egyszer megcsíp egy mérgeskígyó, egyszer pedig egy fáról pottyanok le. De mindig újra éledek, hogy folytatódhasson a szenvedésem. Egyszercsak Leiyla kelt fel. Megborzongok ahogy arra gondolok húsz perc alatt mennyi lehetséges módon haltam meg.
*

Az előkészítő asztalon fekszek, és várom mire ítéltek. A kèt férfi és egy nő fölém hajol, és hajamat bámulják. Most estem át egy kegyetlen gyantázáson, és már háromféle kenőccsel kenték be száraz bőrömet, a kirepedezett sarkamra viszont legalább hetet tettek fel, majd mostak le, de még így sem tudták puhává tenni. Sajnos kezeimmel is ez a helyzet. Hiába, a sok gyümölcs szedés, fára mászás -gyakran mezítláb - kikészíti a végtagokat. Körmeimet egyformán oválisra vágták,és kitakarították belőle azt a vékony koszcsíkot,amit csak nagyon ritkán szoktam kisikálni belőle,hiszen másnap mindig ugyanúgy visszatelepszik alá. A nő babrál a hajamamal, hol felhúzza a fülem fölè, hol leengedi a vállamra. Vékony hálóinget adnak rám,és felültetnek.
- Szép arcod van. És aranyos is vagy. Biztos felfigyelnek rád. -mosolyog kedvesen a nő. Bőre kék színben pompázik, míg haja egészen elütő rózsaszínben. Hihetetlen. Hogy lehet ezt szépnek, vagy vonzónak gondolni? A férfiak, mintha testvérek lennének. Talán azok is, és mindössze a hajúk színe különböző. Az egyiké zöld, a másiké pedig kék. Mindegyikük szemöldöke aranyból volt tetoválva, bal fülcimpájukon pedig hatalmas karika fülbevaló lógott. A kezelés előtt mind bemutatkoztak, de nem akartam megjegyezni a nevüket. Úgysem beszélek velük, csak ha kérdeznek. Inkább az otthoniak nevére koncentrálok, és a szép emlékekre, nehogy egyet is elfelejtsek. Mind például amikor Carlos, a legkisebb testvérem megszületett. Pont akkor érkezett a világra, amikor a legjobban éltünk,ugyanis abban az évben halt meg apa, és kaptunk gyászsegélyt. Sosem találkozhattak. Ez öröm volt az ürömben,hogy úgy fogalmazzak. Bár,inkább lettem volna teljesen szegény,csak újra ott lehetett volna velem...Megmosták a hajam,és hagyták,hogy megszáradjon.
- Ìgy sokkal természetesebben nézel majd ki. - sipítozza Kék haj.
- Nem sokára találkozni fogsz a stílustanácsadóddal. Ugye izgulsz? - kérdi lelkendezve Zöld haj. Bólintok, de továbbra sem szólalok meg. Miután a hajam készen van, számat, és arcbőrömet is ezerféle kencével kenik be, majd mossák le. Ekkor a Nő összecsapja tenyerét.
- Kész vagy. -kitipeg,majd Kèk és Zöld haj is követi. Pár percet kell csak várnom, de ez így is hosszú óráknak tűnik. Miután letelik ez a kínkeserves idő, belép a stylistom. Egy nő. Viszonylag kevés sminket visel, egyedül szemeit húzta ki cicásan. Aztán hátrazselézett rövidhajára pillantok, ami szintén zöld színben játszik. Mennyire szeretik ők a zöldet!
- Szia. Biztosan te vagy Ruta. - jelenti ki. Bólintok. - Nem kell ám félned. - mosolyog. Kedvesebb,mint ahogyan előszőr gondoltam róla,de pár barátságos szóval nem lehet elnyerni a bizalmam. - Az én nevem Keyla. Én leszek a stìlustanácsadód.

2. fejezet

Íme, igaz nem három nappal, hanem egy kicsit előbb, de már nem bírom ki, hogy ne tegyem ki :D
Nos, itt van. Ezek az első fejezetek egy kicsit rövidek, de nem akartam annyit javítani/hozzátenni. Viszont ehhez a fejezethez írtam plusszba. De nem is húzom az időt. Jó olvasást!
L<3
_______________________

Újra otthon vagyok. Mindenki meglepetésére, megnyertem a Viadalt. Ginny a nyakamba ugrik,amikor belépek a kapun - a régi házunk kapuján - majd mindenki nagy ünnepléssel fogadja a Hetvennegyedik Éhezők Viadalának győztesét. Elmosolyodom. Mintha csak egy rossz álom lett volna. És az is volt. Vége van, vége minden szenvedésemnek. Nyertes vagyok, és ez ellen nem tehetnek semmit. Nincs olyan dolog már, amit Snow elvehet tőlem. Katniss és Peeta meghalt. Sajnáltam őket, de nem tehettem ellene semmit. Thresht egy gyilkos növény ölte meg. Ketten maradtunk, a Harmadik Körzet beli lánnyal, a bőségszarunál voltunk. Egyszercsak rengeteg lepke lepte el a rétet, ahol a szaru volt. Megilletődtünk, és a lány eldobta a fegyverét. A pillangók rászálltak a vállára, és hozzám is közrlebb akartak jönni, de nem hagytam. Ez volt a szerencsém. A szerencsém, ugyanis ahogy rászálltak a vállára, a lány sikoltozva esett össze, majd a szíve utolsó dobbanása után eldörrent az ágyú. Az ágyú, ami egy Kiválasztott elestét jelentette. Ami pontosan az utolsó Kiválasztott halálát jelentette. Én vagyok a győztes. Ez a pillanat örökre az elmémbe vésődött, sosem lehet már kitörölni belőle. Nem tudom mi okozta pontosan a lány halálát. Mérgező volt-e a pillangók csípése, vagy a sebekbe halt bele, amik a testét borították, bár az első valósághűbb lenne. Anyu jön elém, átkarol, úgy, mint akkor. Akkor, amikor elindultam a Viadalra. De ez már a múlt. A kishúgaim a vádlimat,  combomat, épp amit elértek, azt ölelték. Megsimítom Carlos arcát, azonban megrökönyödök. Amikor megakarom érinteni Carlos arcocskáját, olyan, mintha egy hatvan éves emberét fogdosnám. Nem érdekel, itthon vagyok, és ez a lényeg. A furcsaság az egészbe, hogy sehol sincsenek kamerák. Sehol az ég világon.
Újra megérintem azt a felületet amit egy öreg ember bőréhez tudnék hasonlítani. Szemem ekkor felpattan,és a csodálat abba marad. Nem a Tizenegyedikbe vagyok. Nem a családommal.
Hanem a Kapitólium felé tartó vonaton, és az ágyamon Zarah ül, most is morcos ábrázattal. Ekkor veszem észre,hogy az ő kezét fogdosom. Nem akarok megszólalni, de furcsálom, hogy miért jött ide, akkor amikor a nap éppen csak pislákol a felhők mögött. És ami még fontosabb, hogy miért keltett ki ebből a mesés álomból. Ahol a Kapitólium többet nem az ellenségem,és a családom sem él szegénységben.

- Mit akar? - kérdezem lágy hangon.
- Semmit. Csak eltöprengtem.
- És épp itt? - folytatom a kérdezősködést.
- Rólad gondolkodtam. - felhúzom szemöldököm.- Hogy hogyan is tarthatnálak életben az Arénában. Valakinek győznie kell. És nyilván te is tudod,hogy csekély az esélyed. - szomorúan bólintok. - Thresh már annál inkább esélyes, de nekem nagyon szimpatikus lettèl. Ha lehetne,magam jelentkeznék helyetted. De, mind tudjuk,hogy nem lehet. Döntenem kell, hogy kit tartsak életben az Arénában. Téged,vagy őt. - int fejével a szomszéd szoba felé. - Biztos nem lesz annyi pénz, és annyi támogató, hogy mindketten...- nem fejezi be a mondatát, mivel hangosan felzokogok. Próbál vígasztalni, de én csak sírok és sírok. Sorsom megpecsételődőtt, el lett döntve, hogy meghalok. Ha túl élem a vérfürdőt, na az már csoda. Feladta, és kiment. Pár percel később kopognak. Szipogok, majd megszólalok, fáradt, erőtlen hangon.
- Tessék?- szólok fáradt, rekedt hangon. A kilincs lassan nyomódik le, majd egy nagy árnyèk lèp be rajta. Thresh leül az ágyam szélère.
- Jóreggel Ruta. Szeretnék veled beszélni. - dörmögi.
- Jóreggelt. Rendben. - válaszolok.
- Emlèkszel arra a napra,amikor előszőr jöttél a gyümölcsösbe? Egy keddi nap volt, és te lettèl a legfiatalabb munkás. Tizenegy évesen kènytelen voltál munkába állni. Már akkor nagy tehetséged volt a fáramászásban, és úgy ugráltál egyik ágról a másikra, mintha repülnél. Boldog voltál, annak ellenére, ami történt veled. - apa ebben az évben halt meg. Emlékszek. Egy nagyon magas fáról esett le, és eltörött a gerince. - Ha az Arénába kerülünk, én nem foglak bántani. Ezt megígérhetem neked. - eltátom a számat. Persze hogy senki sem bántaná szívesen a Körzettársát, de ez nagyon meglepett, hogy személy szerint megígérte... Megnyugodtam. Thresh nem fog megölni.
Lesz helyette másik 22 aki megteszi. Feláll és kimegy a szobámból. Felkelek,és előkotorászok egy ruhát a szekrényből. Hogy lehet az, hogy szinte minden a méretem? Előre tudták ki lesz az, akit kihúznak? Kétlem. Kimegyek az ebédlő kocsiba, és leülők. Orromat ízletesebbnél ízletesebb illatok csapják meg, de amint megpillantom az asztalon roskadozó töménytelen mennyiségű ételt, mèg a nyál is összefut a számban. Thresh jobb oldalon ül, jó messze Zarahtól, és a kísérőntől. Én azonban Leiyla mellett foglalok helyett, és falatozni kezdek a háromfogásos reggeli egyikéből. Tojásrántotta valami zöld növevénnyel megszórva. Gyorsan belapátolom, és már egyből nekilátok a második fogásnak. Foghagymakrémleves pirítottkenyérkockákkal, és petrezselyemmel megszórva. Amint az első kanál finomságot a számhoz érintem, és az íz szétárad a számban, felsóhajtok.
- Hmmm. - a leves pillanatok alatt elfogy a tányéromról.
Leöblítem a narancslével, ami a tányérom mellett van. A következő fogás csokis muffin-amiből egyébként mindig van kint egy asztalon- de nagyobb, mint amit eddig láttam. Eperszìnű habbal,vagy épp sárgával, de láttam lilával díszített finomságot is. Elvettem, és ez is hamar elfogyott. Hihetetlen mennyit tudnék enni, ha mindig lenne mit!
Fel kel szednem plussz kilókat a Viadalra. Nem sokkal miután degeszre tömtem a hasamat, megérkeztünk a csillogó-villogó, affektálósan beszélő, nagy parókájú, színes bőrű emberekkel teli Kapitóliumba. Ahol évente 23 gyereket mészárolnak le.
Félek.
Megint. Szeretnék sikoltozva elmenekülni, ha kell hazáig futni. Most ez sem számítana, egyedül az, hogy újra s családommal legyek. Előhívom az emlékeket, amiket együtt töltöttünk, és bezárom az agyam egyik elrejtett zugába, hogy azokban a pillanatokban előhívhassam, ha úgy érzem már minden reménytelen. Amikor a gyors szerelvény megáll, és leszállunk kamerák tömkelege veszi közelebnél közelbbőr az arcomat. Engem,mint a "Viadal legfiatalabb játékosá"-t. A legfiatalabbat, leggyengébbet, és legvédtelenebbet. Gondolják ezt sokan-köztük a mentorom is- de nem lehet, hogy ennyire lemondjanak rólam. Valami olyat kell mutatnom a Játékmestereknek, ami lenyűgözi őket, a tőlük kapott pontom pedig a leendő támogatóimat-már ha lesznek egyáltalán. Ha választani kéne köztem és Thresh között- kizárólag Kapitóliumi, és támogatói szemmel- én is Thresht választanám. Minden meg van benne, ami csak egy kell: erős, ügyes, és gyors, és biztos sok tamogatót is szerez ezekkel a tulajdonságaival. Mondjuk, nem egy bizalom gerjesztő látvány...de hát na.
Esélyes.
Nagyon.

1. Fejezet

Íme, meg is érkezett az a bizonyos első rész. Így utólag látva, kicsit össze lett csapva, bár a terjedelme nem rövid...Javítani már nem igazán tudtam, de nagyon nem is akartam. Hát, akkor csapjunk bele :)
L<3
_________________________
Az aratás egy vészes, gondterhes,és félelmetes, időszak a Tizenegyedik Körzet lakói számára. 

A fa tetején állok, majd átugrok a legközelebbi ágra, amikor megpillantom a műszak végét jelző zászlót.  Elfütyülöm a négy hangjegyből álló dalocskát, hogy tudják, vége van a műszaknak. Leugrok a fáról, és hazaszaladok. 

A Körzetünk nagyon szegény, és békeőrök lesnek mindenhonnan. A szögesdrót kerítés áram alatt van, megközelítése is életveszélyes.

Otthon a testvéreim éhesen várnak, anya próbálja csitítani őket, de hasztalan: az egyik húgom, Ginny sír, és panaszolja, hogy milyen éhes. A zsebemből előhúzok egy almát, amit elcsentem. Nem vette észre senki, ez a szerencsém: Panemben a lopást halállal bűntetik. Fogalmam sincs, hogy honnan vettem a bátorságot hozzá.

 Öt felé osztom egy kèssel. Nekem nem jut, hiszen mind az öt testvérem borzasztóan éhes. Gyomrom korogva feleli, hogy ez nem volt a legjobb döntés. Nem számít, már megtanultam hogyan kell elterelni a figyelmet arról, hogy az ember milyen éhes.

Holnap aratás.

Én vagyok a legidősebb, tizenkétévesként. Öt testvérem van, anya nem dolgozik, mivel a legkisebb testvérem, Carlos még csak két éves. Összeszámolom, hány cetlim lesz a gömbe.

Egy mert muszáj. Hét minden egyes családtagom, és az én tesszerám miatt, de mèg így is éhezünk. Szóval nyolc. Holnap Aratás. Csak ez az egy gondolat foglalkoztat. A nap már majdnem lebukott a horizont mögött. Ásítok, és Ginnyre nézek. Jövőre már ő is részt fog venni az Aratáson. Nem fogom engedni, hogy feliratkozzon tesszeráért, inkább engem sosoljanak ki százszor, mint bármelyik tesvèremet egyszer is. Beletúrok sötét hajamba, majd a hálószobánkba mengyünk. Hatan voltunk testvérek, de két ágyon osztoztunk. Mondjuk Carlos anyával aludt, szóval egész elviselhetőek az éjszakák. Ha valamikor kényelmetlenül fekszek, inkább a földön alszok. Most is ilyen éjszaka elébe nézünk. 

Holnap Aratás.

Anya jóéjt kíván nekünk, és lefekszik Carlossal. Elfütyülök egy altatót, hogy nyugodt legyen az álmuk, majd én is átadom magamat az öntudatlanságnak. Reggel anyu kelt, tíz óra fele jár az idő. Az ünnepség csak egy órakor kezdődik, szóval van időm. Kikészítek magamnak egy szép szoknyát, egy cipőt, meg egy masnit, amit a hajamba fogok beletűzni.
- Sok sikert Ruta!- bíztat Melani. Ő és Ginny az egyetlen, akik felfogják ezt az egészet. A három legkisebb, csak azt érti, hogy el kell mennem valahova.

A főtérre. A Törvényszékházához. Reménykedek, hogy nem fognak kihúzni, hiszen mi lesz velük nélkülem? Az időm vészesen fogy. Egy vekni kenyerünk van, amit a tesszeráért járó gabonából csináltunk, tegnap nem ettük meg, mára tartogattuk. Anya felszeleteli, és mindenkinek ad egy szeletet. A maradékot az esti ünnepségre tesszük félre. Feltéve, ha nem húznak ki. Nagyon nyelek, könnyeim majdnem előtörnek. Nem fognak kihúzni. Csak nyolc. Több ezer van ezen kívül. Az idő vészesen közeleg, közelebb és közelebb ér az a bizonyos egy óra.

Tik-tak tik-tak.

Amikor delet üt az óra felveszem a ruhámat, belebújok a cipőmbe, anya pedig beleteszi a masnit a hajamba. Szorosan átkarol, mintha sosem akarna elengedni. Viszonzom ölelését.
- Szeretlek. Szeretlek kincsem!- suttogja a fülembe. - Sok sikert.
- Én is szeretlek - könnycseppek gurulnak arcomon, de gyorsan letörlöm őket.
- Indulj - bíztat. Majd valamikor utánam jönnek, de nekünk Kiválasztott jelölteknek előbb meg kell jelennünk.

A főtér.

Ahol nemek, és korcsoportok szerint osztanak minket. Ami után kiválasztanak egy fiút és egy lányt. Ami után két család élete rohamosan megváltozik. Két család gyászolni fog. Amikor megérkezek a főtérre átesek az ilyenkor szokásos procedúrákon, majd egy csapat tizenkétéves kislány között találom magam. Mindegyik ugyanolyan barna bőrű és hajú mint én. Amikor az óra elüti az egy órát, a polgármester feláll a színpadra, és a Sötétség Napjairól beszél. Majd átadja a helyet a kísérőnknek, Leiyla Thomsonnak, aki úgy köszönt minket, mint minden évben, minden körzetben.
- Boldog Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény! - afektálós, Kapitólumi akcentussal ejtette ki ezeket a rettegett sorokat. Az első nagy üveggömb mellé lép, amiben a lányok nevei vannak. Összkulcsolom a kezeimet.

Csak ne én, csak ne én - kántáltam magamban.

Mélyen a gömb aljára nyúl, és kihúz egyet. Gyöngybetűkkel megírt fecnik, amiken az én nevem is rajta van, méghozzá nyolcszor.

Nagyokat nyelek. Agyam kikapcsol, szinte sokkot kapok, amikor meghallom a nevet. Ez én vagyok. Nem. Nem lehet igaz.

Kihúztak.

A sokk hatása alatt állok, lábam nem bír megmozdulni.

Kihúztak.

Felemel jobb lábbam, majd előrelépek. Jobb, bal. Jobb, bal.

Kihúztak.

Könnyek gördülnek le az arcomon, ahogy meglátom magamat a kivetítőn. Lassan a színpad felé lépkedek, ahogy elhaladok egy-egy lány mellett akik vagy részvét nyílvánítva sóhajtanak, vagy épp a megkönnyebüléstől.

Az én családom élete változik meg. Az enyém fog gyászolni. Én fogok meghalni. Én a tizenkét éves kislány, akinek semmi esélye egy tizenhat, vagy akár tizennyolc éves ellen. Amint fellépek a színpadra, Leiyla bemutat, majd megkérdezi van-e aki önként jelenkezne helyettem. Nem volt. Az utolsó reményem is elmúlt, bár selytettem, hogy nem fognak segíteni rajtam. Itt nem dicsőség, ha Kiválasztott lehetsz, mint a gazdagabb körzetekbe.

 Itt egyenlő egy halálos ítélettel. A fiúk gömbjéhez lép.

Kihúztak.

Biztos csak álmodok. Nem lehet igaz. Arcomon könnyek csorognak, és még mindig nem tudom elfogadni a tényt, hogy Kivalasztott lettem. A fiúk közül Thresh-t húzzák ki, a nagy, és bivalyerős, de mégis kedves fiút, akivel néha együtt szedjük a gyümölcsöt. Kezet fogunk, majd a Törvényszék épületébe vezetnek a békeőrök. 

Sós könnyek nedvesítik arcomat, miközben a sárga bársony kanapén ülök. Minden Kiválasztottnak egy órája van, hogy elbúcsúzzon a szeretteitől. Anya lép be, karján a kis Carlos, Melani és Ginny sírva fakadnak,és hozzám rohannak. Anya arcát is könnyfátyol takarja el, ő is tudja amit én: nem fogok élve visszatérni az Arénából. Odarohanok hozzá, és átkarolom, olyan szorosan ahogy csak bìrom.
- Szeretlek! Nagyon - vállába fúrom arcomat, és tehetetlen zokogásba kezdek. Pár percig ölelkezünk csak ketten. Minden testvérem itt van, átkarol.
- Használd ki az Arénában azt, hogy jól mászol fára. Megértetted, Ruta?- szorítja meg a vállam. Erőtlenül bólintok. - A növényeket is felismered. Menni fog - egy ideig. Teszem hozzá gondolatban. Meg fogok halni. Ginny, a kislány, aki szakasztott másom, aki a legközelebb áll mindközül hozzám. Odakuporodik az ölembe, és zokog. Nem akarja, hogy elmenjek. Hát, én se.
- Lejárt az idő - üvölti gúnyos, érzéketlen hangon a békeőr. Anyáékat kirángatja, de Ginny a felsőmbe kapaszkodva kiabálja a nevemet. Hisztérikus rohama miatt elszorul a szívem. Még jobban, mint eddig. Gyomrom nagyokat szaltózik, torkomban gombóc, fülemben vadul dobog a vér, ereimben a félelem hulláma zakatol. Tényleg kihúztak. Nem fog senki más jönni hozzám érzem. Nincsen senki másom rajtuk kívűl, de a kínkeserves egy órát igy is ki kell bírnom. Összekuporodok, és sírok. A könnyek patakokban hullanak az arcomról. Meg fogok halni. Lenyelem maradék könnyeimet, és rendbe hozom magam. Megigazitom a hajamban a masnit, a ruhámról lesöprök néhány nem létező porszemet. Békeőrök kísérnek ki a kamerák tömkelege elé, és a kísérőnk mellé. Magyaráz valamiről de nem figyelek. Nem is akarok figyelni. Amint felszálltunk a vonatra, a gyomrom összeszűkül. Nem fogok többet sírni.

Túl fogom élni- valameddig.

Minél tovább bírom, annál jobb. Thresh szomorúan néz le rám, miután elhagytuk a Körzetünket. Ő érdemes lenne a győzelemre, talán még esélye is van.

Sosem jártam még luxus vonaton, sőt még semmilyen vonaton. Nem meglepő, hogy a nagy sebességtől hirtelen szédülni kezdek.
- Íme, ez a te szobád - mutat Leiyla az egyik hálófülkére. A szoba nagyobb mint az egész lakásunk, van benne egy hatalmas franciaágy, két szekrény telis tele ruhákkal, és zuhanyzóval. A szoba jobb oldalán hatalmas ablak helyeszkedik el. Számat olyan kerekre tátom, hogy akár egy egèsz alma belférne rajta.
- Öltözz át, zuhanyozz le. Utána gyere enni - adja ki a parancsot Leiyla. Nem bírom ezt a nőt, nagyon ellenszenves. Úgy ahogy az egész Kapitólium. A fővárosunk gyerekeinek nem kell részt vennie sem az Aratás napi sorsoláson,sem magán a Viadalon. Kényük kedve szerint játszhatnak,igazi gyerekek lehetnek. Nem kell dolgozniuk,úgy mint nekünk, Tizenegyedik Körzetbelieknek. Levetem a ruhámat,és a padlóra dobom. Beállok a zuhany alá. Összevissza nyomkodom a gombokat,és a zuhany mindig programot vált. Nem megy ez nekem. Inkább megtörölközök,és felveszem azt a ruhát,ami először a kezem ügyébe akad. Csatlakozok Leiylához és a mentorunkhoz, Zarahhoz. Zarah egy morcos vén öregember,még a Harminchetedik Viadalon nyert,ekkor már tizennyolc éves volt. Ez pedig a Hetvennegyedik Éhezők Viadala,szóval immáron ötvenöt évvel büszkélkedhet a háta mögött. Beleborzongok abba,hogy túlélte azt a sok megpróbáltatást,éhezést, ami a Viadallal jár. Thresh nem tisztel meg minket evés közben.
- Biztos egyedül akar lenni. -mondja Leiyla. Hiába,nem egy társasági ember-fűzöm hozzá magamban. Leiyla fűzöld parókájában, sárga lepkékkel a rózsaszín fűzős szoknyáján igazán megfelel a Kapitóliumi izlésnek,én azonban nevetségesnek tartom. Az ebéd marharagu aszalt szilvával,deszertnek pedig a szivárvány minden színében pompázó tortát kapunk. Leöblítem az egészet narancslével,majd nagyot fújok. Életemben nem ettem ilyen jót!
- Threshnek is meg kène néznie az Aratás ismétlését. Fontos, hogy felmérjétek az ellenfeleket. - vakkantja Zarah. Mit számít az, hogy ki fog megölni? Egyáltalán semmit. Én senkit sem fogok bántani, hisz ez aljasság.

Elgondolkodtam már azon, hogy milyen lehet,ha nem kezdenénk el ölni egymást. A Játékmesterek addig ügyeskednének, míg végül az eszes csapdáik végeznének velünk? Erre a kérdésre senki sem adott nekem választ, otthon ugyanis tabu téma a Viadal. A kicsik miatt, még nem tudják mi történik körülöttük, ès egészen az Aratásukig el sem akartuk mondani, csak hogy kihúztak. Kell valami magyarázat, hogy miért jöttem el. Miért fognak láni a tévében, miért nem térek soha többé haza élve? Miért csak a koporsóba tett testemet kapják, amit aztán eltemethetnek.

Meggyászolhatnak.

Remélem szép, gyors halálom lesz, nem is magam miatt, hanem miattuk. Miattuk, hiszen nem akarom, hogy végig nézzék. Thresh az Aratás összefoglalójáról is kihúzza magát, de én engedelmesen lehuppanok a kanapéra, aminek puha anyaga melengetni kezdi kiszáradt kezeimet. Az Első Körzet Kiválasztottjai, szokás szerint önként jelentkeztek. A lány tekintete nagyon megfogott. Zöld szeme, és szőke göndör haja...igazán irigylem miatta. A Második Körzetbeliek szintén önkéntesek. Szépen lassan  minden Körzetből kikerül egy-egy Kiválasztott, míg végül engem és Thresht szólítanak. Semmi érdekes, semmi rendkívüli nem történt egészen addig, amíg a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottjait sorsolják.
- Primrose Everdeen. - szólítja őt a rózsaszín parókát viselő nő. Egy szintén tizenkét éves lány, szőke hajjal,és kèk szemmel lassan, megilletődve kezd kilépkedni a színpad fele. Majd egyszercsak egy lány fèlre rántja az útból, és önkéntesnek jelentkezik helyette. Kihúznak egy fiút is, majd a közönség tapsvihara elmarad, amikor a kísérő erre kéri őket.

Ezzel lezárult az adás.

Három órája mehetünk, és máris közelebb értünk a fővárosunkhoz, ahol még sosem jártam. De ha csak így lehetnék itt, akkor inkább örök életemre  maradok a Tizenegyedik gyümölcsosei között. Hiányoznak a testvéreim, anya, a barátaim, a fecsegőposzták, amiknek énekelni szoktam. Elfütyülöm halkan, azt a négy hangból álló dalocskát, amivel tegnap este is jeleztem az Arató munkásoknak a munkaidő végét. Amit utoljára hallottak tőlem. Bevonulok a szobámba, elfekszek a hatalmas ágyon, és lecsukom a szemem. 

Valószínűleg reggel már ott leszünk. Ott, ahol elnökünk él. Ott, ahol minden vérengzès elkezdődött. Ott, ahol utoljára lehetünk szabadok- már amenyire. Ahol utoljára láthatnak minket az Arénán kívűl. A Kapitóliumba.